Kedves atya,
Nemrég megtudtam, hogy a szomszédos utcában élő családban a középső gyermek, egy tizenhat éves diáklány babát várt. Aztán kiderült az is, hogy sajnos elvetette a kis életet. A szüleit jól ismerem, szorgos emberek, szegényesen élnek, de igyekeztek mindig mindent megadni a három gyereknek. És most, azt hiszem, jócskán megviselte őket ez az eset. Mégiscsak a tizenhat éves lányukkal esett meg. Ráadásul abortusz lett a vége, és most az egész falu róluk beszél. Azt gondolom, meg kellett volna tartania. Habár mi lett volna szegényekkel ezután, még bonyolultabb lett volna az életük...
Ön mit gondol, mi a helyes ilyenkor? Mi a megoldás? Hogyan tudunk most segíteni ennek a családnak?
Válaszát köszöni egy négy gyermekes édesanya
Amikor egy diáklány babát vár, a helyes az, hogy ne vegye el a kis életet, ne abortáljon. Természetesen sok bonyodalommal és nagy nehézségekkel jár, ha világra hozza, és vállalja, hogy felneveli. Isten úgy teremtette meg a nőt, hogy számára az anyaság adja meg az élet értelmét. Ha egy diáklány vállalja az anyaságot, akkor megtalálja élete értelmét. Attól kezdve, hogy érzi a gyermekét a méhében, de főleg azután, hogy megszüli, megvan számára az a valaki, akit egész lényével szeret, akiért egész életében élni tud, és ez boldoggá teszi.
Ha egy diáklány babát vár, de nem vállalja az anyaságot, hanem elveteti a kis életet, elviszi abortuszra, akkor nem jönnek bonyodalmak, nehézségek, de eltemeti életének értelmét. Később ugyan vállalhat még anyaságot, szülhet még gyermekeket, és ezek megadhatják életének értelmét, de a lelkét megsebzi, a lelkét egész életére beárnyékolja első gyermekének meggyilkolásának gyötrő emléke, amit fokozhatnak újabb magzatok elabortálásának még kínosabb emlékei. Ezek a vádoló emlékek teremtik meg életének igazi sok bonyodalmát és nagy nehézségeit. Lelke mindig zűrzavaros lesz: vagy mániába, vagy hisztériába, vagy depresszióba süllyed.
Az említett diáklány tizenhat éves volt. Nála a babavárásnak abortusz lett a vége. Az egész falu most róluk beszél. Ha megtartotta volna, akkor neki és szüleinek – szegényeknek? – még bonyolultabb lett volna az életük. Az igaz. Ezek azonban külső bonyodalmak lettek volna: nem járhatott volna többé iskolába, nem nagylánykodhatott volna, esetleg a férjhezmenetel is kérdésessé vált volna, egy gyerekkel kellett volna törődnie állandóan, anyagi kiadások is jöttek volna, stb. De a külső problémák mind megoldódtak volna, idővel minden a helyére került volna. Azonban belülről, a lelkében, amit a falu népe nem lát, napról napra egyre boldogabb lett volna a család a növekvő gyermek miatt, a leány elsősorban, aztán meg annak a szülei.
Náluk nem ez lett. Náluk elkezdődtek az említett belső bonyodalmak és nehézségek, amit a falu népe nem lát. Hogyan tudunk most segíteni ennek a családnak vagy más ilyen családnak?
Az én élettapasztalatomból 3 idevágó esetet mesélnék el.
Az első egy olyan asszonnyal való lelki beszélgetés, aki elmondta nekem, hogy rettenetesen egyedül érezte magát az abortálása után, és azóta a magányosságnak ez az érzése állandóan követi és kínozza. Azzal adtam vissza lelkének nyugalmát, hogy kérjen bocsánatot a másvilágra küldött gyermekétől, és imádkozzon érte, hogy Isten vegye őt magához, mert majd megtalálhatja és megölelheti, amikor ő, az anya megy hozzá a másvilágra. Az asszony így is cselekedett, és rendbe jött a lelki élete.
A második egy olyan asszonnyal való találkozás volt, aki abortálásra készült. Próbáltam lebeszélni erről, sok féleképpen bizonygattam, miért rossz ez, és miért volna jó megtartani a babát. Nem hajlott a szóra, elment, megtette. Utána teljesen elvesztette lelki egyensúlyát, és vakvágányra futott a családi élete.
A harmadik eset az volt, hogy egy, már két gyermekes családban útnak indult egy harmadik gyermek is. Nagyon jó kapcsolatom volt a fiatal szülőkkel. Egy tömbházban laktak ők négyen egy szűkös, egyszobás lakásban. Az anya meg apa elmondták, hogy nem vállalhatják a harmadik gyermeket, mert nincs több helyük ebben a kis zugban. Azt mondtam nekik, hogy ha Isten ad bárányt, akkor ad hozzá legelőt is. Ha Isten ad nekik egy harmadik gyermeket, akkor adni fog hozzá egy többszobás lakást is. Nehezen hitték el ezt nekem, de annyira mégis, hogy megtartották a babát.
Már közeledett a szülés ideje, amikor újra találkoztam a szülőkkel. Nagy örömmel újságolták, hogy időközben egyikük örökséget kapott, a másikuk lakáskölcsönhöz jutott a vállalatban, így most meg tudtak venni a város központjában egy nagy házat, amelynek legalább tíz szobája van, és mire megszületik ez a harmadik gyermekük, be is költözhetnek. Lám, mennyire igazam lett, hogy Isten a bárányhoz megadja a legelőt! És abban is igazam lett, hogy a sok bonyodalom és nehézség ellenére boldoggá tette őket a harmadik gyermek bevállalása.
Mindezek után, nézzük a kérdést: „Mit gondol, mi a helyes ilyenkor, ilyen esetekben? Mi a megoldás?”
A mai világ legsúlyosabb problémája a háború a meg nem született emberi életek ellen. Naponta több gyermeket gyilkolnak meg, mint amennyit megöl bármelyik fegyveres háború bármelyik országban, jóval több, mint amennyit megöl például egy olyan rettenetes földrengés is, mint ami a napokban Törökországot sújtotta. Abortuszlobbik, óriáscégek (mint például az Amazon, az Uber és az Apple), kormányok, liberális pártok, nemzetközi szervezetek, nagyhatalmú pénzemberek (mint Bill Gates, Warren Buffett, Soros György, cégek és aktivisták), parlamentek (mint az Európai Parlament), az összes médiák óriási erőkkel háborúznak a meg nem született életek ellen, és rengeteg pénzt fektetnek be az abortusz világméretű törvényesítésére és erőszakos alkalmazására.
Mindez miatt az abortusz ma szinten minden nőt, minden asszonyt, minden diáklányt érint, szinte mindegyik rákényszerül egy vagy több abortuszra, sőt folyamatos abortálásra (a különböző fogamzásgátló szerek alkalmazásával – mert mindegyik a megfogant magzatot öli meg) élete folyamán. Emiatt lesznek vagy mániákusok, vagy hisztériázók, vagy depressziósok.
A megoldás háromféle:
Aki csak teheti, gyógyítsa az abortuszt elkövetett nők, asszonyok, diáklányok lelki sebeit, ahogyan én tettem a fenti esetben. Óriási szükség van erre a gyógyító terápiára. Ha ezeket a lelki sebeiket kigyógyítjuk, rendbe jöhet a zűrzavaros lelki világuk.
Amikor csak tehetjük, próbáljuk eltéríteni szándékuktól az abortuszra készülőket. Nekem jó néhányszor ez sikerült, és utána mindig úgy néztem ezekre a megmentett gyermekekre, mintha én lennék az apjuk. De ez igaz is: aki megvédi akár egy gyermeknek is az életét, az igazán apja-anyja lesz ennek a gyermeknek.
Végül a lehető legtöbb apának, anyának hirdessük azt az életvállalásra bátorító evangéliumot, hogy „Ha Isten ad egy bárányt, akkor ad hozzá legelőt is.” Mindig, ha a szülők bevállalnak egy gyermeket, a mennyei Atya – mint a legigazibb Apa – („Urunk Jézus Krisztus Atyjától származik minden közösség mennyben és földön.” (Ef 3,14-15) –, bevállal minden bonyodalom és nehézség megoldását, amit a gyermek elfogadása hoz magával.
A sok ezer droggfüggő fiatalt befogadó Elvira nővér, a Cenacolo közösségek alapítója, amikor megtelt a háza mindenféle gondozást igénylő huszon-, harmincéves fiúkkal, lányokkal, azt mondta Istennek: „Te az Apám vagy. Ezeknek a fiataloknak is Te vagy az igazi Apja. Nem keresek anyagi támogatást sem kormányoktól, sem szervezetektől, sem szülőktől. Tőled kérem a pénzt és minden anyagi eszközt a fenntartásukra. Bízom Benned, Te vagy az egyetlen, akiben az ember nem csalatkozhat.” 1983. július 16-a óta, a megalapítás napja óta, egymás után születtek és sorra szaporodtak világszerte az olyan házak, amelyek tucatjával, százával mentettek meg pusztulásra ítélt fiatal életeket. Ez a tény is bizonyítja, hogy Isten mindig ad legelőt a befogadott báránynak.
Ezzel az igazsággal kell bátorítani nőket és férfiakat, anyákat és apákat a gyermekvállalásra, a családalapításra, hogy ne váljanak mániákussá, hisztériássá, depresszióssá, hanem boldog szőlőként élhessék le az életüket.
