EVANGÉLIUM Szent Máté könyvéből
Abban az időben: A Lélek a pusztába vitte Jézust, hogy a sátán megkísértse. Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő és így szólt: ,,Ha Isten Fia vagy, mondd, hogy ezek a kövek változzanak kenyérré!” Jézus ezt felelte: ,,Írva van: Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem mindazon igével, mely Isten szájából származik.”
Ezután a szent városba vitte őt a sátán, és a templom oromzatára állította. Így szólt: ,,Ha Isten Fia vagy, vesd le magad! Hiszen írva van: Angyalainak megparancsolta: A tenyerükön hordozzanak téged, hogy kőbe ne üsd a lábadat!”
Jézus ezt válaszolta: ,,De az is írva van: Ne kísértsd Uradat, Istenedet!”
Végül egy igen magas hegyre vitte őt a sátán. Megmutatta neki a világ valamennyi országát és azok gazdagságát. Azután így szólt: ,,Ezt mind neked adom, ha leborulsz és imádsz engem!” Ekkor Jézus azt mondta neki: ,,Takarodj, sátán! Mert írva van: Uradat, Istenedet imádd, és csak neki szolgálj!”
Erre otthagyta őt a sátán, és íme, angyalok jöttek és szolgáltak neki. (Mt 4, 1-11)
Nagyon ismert, de üzenetében kimeríthetetlen evangéliumi részlet nagyböjt 1. vasárnapjának az evangéliuma: Jézus megkísértése. A Mennyei Atya nagyon bölcsen adta, hogy Jézus nyilvános működése éppen a megkísértéssel kezdődjön, mert a mi életünknek is a kísértés a mindennapi, állandó valósága. Péter apostol erre hívja fel az akkori keresztények figyelmét, de a mienket is, amikor olvassuk a levelét: „Józanok legyetek és vigyázzatok. Ellenségetek, a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el. Erősen álljatok neki ellen a hitben.” (1Pét 5,8-9) Jézus nagyon szép példát és útmutatást adott nekünk az életünk legsúlyosabb és legalattomosabb kísértéseinek a felismerésére, valamint legyőzésének a feladatára és lehetőségére.
A negyvennapos szigorú böjt és imádság után Jézus éhes volt. A gonosz nem tud mindent, ő nem lát belénk, csak Isten. A gonosz csak próbálkozik az adott körülményben belevinni minket a rosszba, elszakítani Istentől.
A gonosz találgatta, hogy Jézus kicsoda, vajon Isten fia-e. Megpróbálta rávenni, hogy most már ne az imával, hanem az e világi szükségleteivel foglalkozzon és, ha az Isten fia, akkor a saját javára tegyen csodát, hiszen akkor ezt könnyedén megteheti. Észrevesszük-e, hogy amit a gonosz akart Jézustól, mennyire ellenkezik azzal, amit Jézus önmagáról mondott Jákob kútjánál az apostoloknak. „Az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, akik küldött és elvégezzem, amit rám bízott.” (Jn 4,34)
A földi javak nekünk szükségesek, meg is kell értük küzdenünk. Nagyon kell azonban figyelnünk a gonosz állandó cseles buktatójára, ami abból áll, hogy mindig lehet több, mindig lehet jobb, mindig érezzük valaminek a valós vagy vélt hiányát, és a gonosz észrevétlenül elsodor minket addig, hogy már nem Isten és az Ő dolgai vannak az első helyen. Lassan elmarad az érdemes ima, nem érünk rá, vagy nincs már erőnk a vasárnapi misére, és észrevétlenül elmerülünk ennek a világnak a pusztulásra ítélt mocsarában.
Ha igazán fel akarjuk mérni ennek a kísértésnek a súlyát és megtévesztő, félrevezető mivoltát, akkor nagyon komolyan tudatosítanunk kell, szemben a világias gondolkodással, hogy mindent, amink van, amit megszerezhetünk ebben a világban, egészen biztosan el fogjuk veszíteni. Pál apostol mondja, hogy rövid az idő, ezért éljünk úgy, mintha nem is lenne ez a világ, amit csak ideig-óráig kaptunk használatra. (1Kor 7,29-35) Meg kell értenünk, hogy Job felkiáltása nem egy költői fohász, hanem nagyon kemény igazság: „Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből és ruhátlanul térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” (Jób 1,21) Végezetül erre mondta Jézus: „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket (a földi javak) mind megkapjátok hozzá.” (Mt 6,33) Ez a kísértés csak akkor győzhető le, ha az értékrendünkben helyes sorrendet állítunk fel.
A második kísértés a becsvágy: mi legyünk központban, mi legyünk az elsők. Karrier, tekintély, önmegvalósítás, ez hajt minket, ezért nagyon szívesen hozunk nagy áldozatot is. Erős kísértés a társaságban az, hogy mindenki minket csodáljon. A gonosz még a Szentírást is idézi, de mint a szép csomagolásba elrejti a csapdát, az önpusztító, mindenáron és mások fölött való érvényesülést. Isten oltalmaz minket minden lépésünkben, az igaz, de ez nem jelenti azt, hogy mi akármilyen butasággal veszélyeztethetjük magunkat a becsvágyunktól hajszolva. Nem mások fölé kell kerülnünk, hanem a mi mértékünket maradéktalanul tejesíteni. Gondoljunk a szőlőmunkásokról szóló példabeszédre. Az a munkás is egy dénárt kapott, aki egy órával a naplemente előtt állt munkába, mert a neki adott lehetőségeket teljesen megvalósította. (Mt 20,1-16) Nekünk nem mások fölött kell mindenáron érvényesülni, hanem a kapott adottságokat becsületesen kihasználni, megvalósítani, mint az a munkás, aki csak egy órát dolgozott, mert neki csak ennyi lehetőség jutott, de azt becsületesen elvégezte.
A harmadik kísértés, a mások fölötti hatalom, uralkodás.
Jézusról már Keresztelő János azt hirdette: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van az Isten országa.” (Mt 3, 2) Milyen kecsegtető ajánlat: „Neked adom a világ összes birodalmát, és te csinálhatsz rendet. Csak előbb szakadj el az Atyától és fogadd el az én hazugságaimat!” Hazugság, hogy az egész világ a sátáné és annak adja, akinek akarja!
Helyszűke miatt nem tudunk részletesen foglalkozni ezzel a témával, de nézzünk meg egy-két gondolatot. Az bizonyos, hogy a szörnyülködéssel, az ítélkezéssel, félelmeinkkel, legalább arányos mennyiségű és minőségű imát kellene mondani a háborúkban szenvedő emberekért, és azokért, akik a háborúkat gerjesztik. Nagyon buzgón kellene imádkozni értük, és így szorgalmazni a világ békéjét. Gondoljuk át Pál apostol szavait: „Mindenekelőtt arra kérlek, (Timóteust) végezzetek imát, könyörgést, esedezést és hálaadást minden emberért, a királyokért és az összes elöljárókért, hogy békés, nyugodt életet élhessünk, szentségben és tisztességben.” (1Tim 2,1-2) Azután Pál még hozzáadja: „Azt kívánom tehát, hogy a férfiak mindenütt tiszta lélekkel emeljék imára kezüket, ne haragos és viszálykodó lelkülettel.” (1Tim2, 8)
Milyen nagy kísértés házastársak között, szülő és kamasz gyermeke között, tanár és tanuló között, pap és hívei között is, hogy ott rendnek kell lennie, tehát oda kell csapni az asztalra. Ennek érdekében szeretet nélkül parancsolgatunk, heveskedünk, és észre sem vesszük, hogy a keserűséggel, haraggal, ellenkezéssel, gyűlölettel nem a rendet, hanem a sátán ügyét támogatjuk. Talán ilyen intézkedés előtt inkább imádkozni kellene, és keresni, hogy valójában mi is az Isten akarata a fellépésünk modorával.
