„Egyszer portyázó csapatok mentek ki Siriából, és azok Izráel országából egy kis leányt vittek el foglyul, és ez Naámán feleségének szolgált. És monda ez az ő asszonyának: Vajha az én uram szembe lenne azzal a prófétával, aki Samáriában van, kétség nélkül meggyógyítaná őt az ő bélpoklosságából.” 2 Királyok 5, 2–3
Kevésbé ismert, de nagyon is tanulságos története (2 Királyok 5, 1–19) ez a Bibliának. A nagy ország – Szíria – katonái gyakran bementek a kicsi Izráel földjére, és raboltak, fosztogattak. Vittek, amit találtak, mozgatható, hasznos tárgyakat, állatokat s még embereiket is, akiket eladtak Szíriában rabszolgának.
A Királyok második könyvének 5. részében találkozunk egy emberrablás esetével. Ez alkalommal egy kislányt vittek el fogolyként. A kis fogoly nemsokára a rabszolgapiacon volt, és megjelent egy előkelő ruházatú asszony, aki egy nagy úrnak, a szíriai seregek vezérének, Naámánnak volt a felesége. Mikor a fővezér hazaérkezett és meglátta a kis rabszolgát, nem örült meg, hogy egy idegen személy került a házukba, de a családi békesség kedvéért hagyta, hogy legyen meg a feleség akarata.
A kis rabszolgalány észrevette, hogy gazdái szomorúak, valami nincs rendben. Csak később jött rá, hogy mi a szomorúság oka. Az, hogy a gazdája poklos, gyógyíthatatlan beteg. Abban az időben az úrnő és a szolgáló nemigen társalogtak, csak arról esett szó, hogy a szolgáló mit dolgozzon. A Szentírás tudósítása szerint, most más helyzet alakult ki. Az úrnő elbeszélgetett a szolgálóval. A leányka elmondta, hogy van Izraelben egy csodálatos ember – Isten embere –, azaz egy próféta, Elizeus, aki az Urat szolgálja és sokakon segített. Ha találkozna vele az ő gazdája, bizonnyal meggyógyulna, mert Izráel Istene olyan hatalmas, hogy prófétái által csodákat tesz, gyógyít, és megmutatja sok esetben az Ő hatalmát.
Igazán elgondolkodtató, hogy ez a lányka bizonyságot tett Istenről idegen országban, idegen emberek között. Honnan tudott ő az Úrról s annak hatalmas dolgairól? Nagy valószínűséggel a családjában, szüleitől hallott Isten hatalmas dolgairól, s amit otthon hallott, azt magával vitte szívében, még a fogságba is.
Vajon a mai gyermekek mit hallanak otthon? Hallják-e Isten dolgait, segítségét és megtartó hatalmát? Látják-e a szülőket imádkozni, az Úr nevét segítségül hívni, esetleg még templomba is menni? Olyan mélyen belegyökerezik szívükbe a hit, hogy azt egy életre magukkal viszik? S alkalomadtán bizonyságot tesznek a seregek Uráról? Olyannyira nagy kérdés ez, hogy félő, nem is kapnánk rá pozitív választ.
Hitoktatói gyakorlatom során az utóbbi időben egyre gyakrabban hallom a gyermekeket káromkodni. A legtöbbször meg is szoktam kérdezni, hogy kitől tanulták az ilyen beszédet. A válasz gyakran az, hogy mi otthon is így beszélünk. Milyen szomorú, ha egy gyermek Isten dicsőítése helyett Isten káromlását tanulja meg otthon.
A rabszolgalány úrnője, Naámán felesége elmondta férjének, hogy mit mondott a kis rabszolgaleány. Naámán, a beteg poklos ember nem vetette meg a hallott beszédet, nem legyintett egyet, mondván, hogy ez gyermekbeszéd. Komolyan vette azt, és a diplomácia útjára lépve eljutott Elizeushoz. A próféta szava szerint meg kellett fürödnie a Jordánban. Előbb nem akar, gondolkozik, haza akar menni, de a szolgái rábeszélik, hogy teljesítse a próféta szavát. Aztán megfürdik és meggyógyul. Ismerjük a történetet. Íme ismét előtérbe kerülnek a szolgák. A büszke katonatiszt szívét beszédükkel annyira meglágyítják, hogy teljesíti az Elizeus utasítását. Ezek a kísérők Naámán szolgálatában állottak emberi oldalról nézve, de tulajdonképpen Isten volt a gazdájuk, neki szolgáltak anélkül, hogy tudtak volna róla.
Régi időben a rabszolgák, a szolgák lekezelt emberek voltak. Ma is vannak lenézett, szegény sorsú emberek, akiknek szavára nem sokat adnak a gazdagabbak, a hatalmasok. Pedig nem jól van ez így. Isten a szegényebb emberek, betegek, rongyos ruhában járó, hajléktalan embertársaink által is adhat kijelentést számunkra. Talán az ilyen fajta különleges kijelentésekre nagyobb figyelmet kellene fordítanunk. Arra figyelmeztetnek, hogy mi is lehetnénk szolgák, éhezők, rongyosak, szegények, s hirdessük nagyságos dolgait. Ha nekünk Isten más sorsot adott, áldjuk szent nevét! Mondjuk el, miként segített meg minket! Sok a beteg ma is, mondjuk a szolgálólánnyal, Naámán szolgáival, hogy ma is van segítség Istennél! Akik pedig hozzá mennek, meg nem szégyenülnek, „Az Úr csodásan működik, de útja rejtve van...” (233. dicséret, Református Énekeskönyv)
Ne nézzünk le senkit, se szolgát, se szabadot! Isten egymásra nézve teremtett minket. Segítsünk, ahol tudunk! Lépjünk a rabszolgaleány nyomába! Hirdessük, hogy Istennél van gyógyulás és szabadítás! Legyünk gyógyítója a „nagyon beteg világnak”! Ámen.
