Mögöttünk a nyár, az ősz is lassan, a korai szürkület jelzi, közeleg, sőt már küszöbünkön a sötétség időszaka. A vacogtató, dermesztő sötétségé, amelyben hervadás van, hó és halál van, s megtorpanás, számvetés is talán. Hisz mi, emberek, tökéletes kis univerzumok, parányi részei egy végtelen egésznek, éppen azáltal tapasztalhatjuk meg legteljesebben emberi mivoltunk lényegét, hogy tudatában vagyunk a teremtett világ s benne minden teremtett lény, köztük önmagunk mulandóságának. Környezetünk változásai, a sok kicsiny halál, mind-mind az átlényegülésünk felé tartó folyamat útjelzői, nem hagyják felejtenünk, hogy létünk csupán villanás, s nem marad belőlünk egyéb puszta gondolatnál. Ahogy a várost, az utcát, a fahasábokat, a málló falakat s a falakra rótt írásjeleket is apránként forgácsolja az idő, úgy bennünket, az élet díszletei között járókat is éppen így emészt el. Percenként, naponként, mosolyonként, szívdobbanásonként. Eladdig, hogy emlékké válunk magunk is, akár számunkra az előttünk járók, a Kedvesek, számukra az ő eleik, s így tovább, ciklikusan, a kezdetek kezdete óta. Mégsem valódi halál ez. Mégsem megsemmisülés ez. Csupán átmenet. Hisz a sötétből fény lesz, a hervadásból új élet sarjad, s ahogy mi minden álomból nap nap után újjászületünk, úgy teremtődik újra a világ is. A mindenség részeként, isteni idea nyomán.
