(Molnár Edvárd felvétele)
Itt és most, ezt kellene átéreznie az embernek, amikor az elmúlás fájdalmával és veszteségeivel szembesül, mint ezekben az október végi napokban is. Hic et nunc. Azt is hozzá kellene éreznie e létbehelyező alapélményhez, hogy vagyok, lenni pedig csakis itt és most lehet, a jelenvalóságban, nem a múltban, nem is a jövőben, nem az emlékeinkben, nem is az álmainkban.
Ego sum. Görögül egó eimi. Héberül csupán egyetlen szó: ehjeh. A magyarban is csak ennyi: vagyok.
Nyelvünk, akárcsak a héber, egy szóval adja vissza az égő csipkebokornál kinyilatkoztatott istennevet (ehjeh, aser ehjeh), a vagyok, aki vagyokot, ami annyit tesz, az én nevem: vagyok. Az indoeurópai nyelvekben elé kell rakni a névelőt is, ami már fordítási nehézségből adódó torzítás, hogyan lehet ugyanis két szóval nevezni azt, aki egy és oszthatatlan? A meg nem értés mai napig folytatódó hosszú története azzal kezdődött, hogy a héber Biblia széles körben elterjedt görög változata, a Septuaginta, így adta vissza a kinyilatkoztatott istennevet: én vagyok, aki van (egó eimi ho ón).
A görögül írt negyedik evangélium legfontosabb – istennévre utaló – mondatai kezdődnek ezzel a (két) szóval, összesen hét van belőlük, de elég csak két alkalomhoz illőt idézni közülük. Az egyik így hangzik magyarul, amely nyelv a föntiek miatt pontosabban adja vissza az eredeti üzenetet, mint a Vulgata latinja vagy a Septuaginta görögje: én vagyok a Jó Pásztor. A másik pedig így: én vagyok az Ajtó. Helyesebb lett volna így fordítani, ahogyan magyarosabban is hangzana: Jó Pásztor vagyok, Ajtó vagyok.
Vigaszul szolgálnak ezek a mondatok november második napján, amikor halottainkra emlékezünk. Magunkban pedig – akiket ilyenkor gyakran megérint a halálgondolat jéghideg szele – a rettenet elrettentéséhez elég csak annyi átérezni, hogy vagyok: mélyen, ott legbelül, ahol lényünk jelenvaló. A félelem menten elillan, mert a vagyok létélményében azzal kerülünk kapcsolatba, aki örök és elpusztíthatatlan.
