Elszomorító látvány fogadja azt, akit mostanában visz az útja a Tisza menti tájakra, de az a gyanúm, máshol sem láthatja barátságosabb arcát a Délvidéknek. Végeláthatatlan, komor vizek borítják a földeket, mintha minden rejtőzködő sötétség a tavaszi virágzás ellen fordult volna. Pangó vizek terpeszkednek a kertekben, a faluszéli árkokban és a földeken, s ha egy-egy napsütéses délutánnak sikerülne valamit apasztania a pocsolyákból, a felszáradt vizek a rothadás vigasztalan sárga foltjait hagyják maguk után. Ebből már nem lesz élet – mondaná lúdbőrös lélekkel az ember, de azután eszébe jut: hatalmas és kiszámíthatatlan a természet, s a tavasz talán mégis a kegyeibe fogadja a vidéket. Lám, a távol dühöngő vulkánok is éppen most bizonyítják a civilizációs vívmányok feletti hatalmukat, amiből egyszerre kiderül az emberi önhittség által leplezett végtelen ostobaságunk is.
Az otthoni – legendásan gazdagon termő – táj elmocsarasodásában óriási szerepe van az emberi felelőtlenségnek – annak, ahogyan e föld új gazdái viszonyulnak az általuk birtokolt javakhoz. A pangó vizeket ugyanis a nemtörődömség és a közöny hozta a nyakunkra. Noha jól tudom, a tavaszi vizek megjelenése a táj ősi sajátosságai közé tartozik, olyan ősi jelenség, amely a népéletet évszázadokon át eredendően meghatározta és a közösségi élet szinte valamennyi részletét a hatalma és a befolyása alá kényszerítette; bizonyság erre a tavaszi vizekről szóló népdalaink gyönyörű csokra is. Azt várná az ember, hogy a modern vízgazdálkodás lehetőségeivel Bácska és Bánság új gazdái is élnek – ezt diktálná a jól felfogott (gazdasági) érdekük. S lám, szomorúan kell tapasztalnom, hogy nem így van.
A jóságos Tisza mintha elébe jönne az utazónak – holott csak elbocsátott hullámai áztatják a péterrévei út öreg tölgyfáinak gyökerét. A távolban még hamvasak a füzesek és én titokban attól félek, hogy – mint a gyarmatokról küldött felvételeken – valahol felbukkannak rongyos gatyáikkal a parasztok, akik térdig vízben állva dugdossák a földbe a rizshajtásokat, hogy mégis legyen mit aratni a nyáron. Júniustól azonban megérkezik a minden vetést felperzselő aszály, az a gyökérszakasztó kánikula, ami újabb gondot és keserűséget okoz majd a kenyerükért aggódó embereknek. Mintha az égi gondviselésen kívül senki sem törődne a táj emberével – ennyi áldásban pedig a madarak is részesülnek.
A pangó vizek szomorúsága nyomán ismét felerősödik az emberben a meggyőződés: bizony nincs gondviselő gazdája Bácskának és Bánságnak – sem politikai, sem gazdasági értelemben. Mezőinken szabadon áradnak a vizek, miközben idegen politikai érdekek leszerelik a gyárainkat, a tolvajok pedig az éjszaka sötétjében felszaggatják a megmaradt vasúti síneket. Ezen a vidéken semmit sem építenek, semmibe sem fektetnek be, amiből a jövőnk kisarjadhatna. Az ismeretlenek mindent kitakarítanak a régi magyar vidékekről. Elszorul a torkom, amikor írótársam számvetésében ezt olvasom: „számomra mindaz, amit ez a tartomány mint fogalom jelent, csak egy hamis ködfolt. Ez az a terület, amit a szerbek Trianon után elcsatoltak Magyarországtól, és amit mindenáron meg is akarnak tartani” – ahogyan azt a mindennapi tapasztalata bizonyítja. – „A belgrádi és a vajdasági szerb politikai elit gondolkodásában csak annyi a különbség, hogy előbbi gyarmatként, utóbbi saját feudális birtokaként tekint Vajdaságra. Mindkettő a maga hasznát kívánja kihozni belőle. A magyarok mindkét szemléletben csak mint másodrangú polgárok léteznek” – írta Ternovácz István, őszinte felháborodása nyomán. Ezért a magyar tájak szomorú látványa, a kertjeink és szántóink elmocsarasodása, az életünk eliszaposodása. Lassan évszázados az ápolatlanság, amely kiül az árokpartokra és sötétre festi a házak küszöbét. Ami pedig az égi áldásnak köszönhetően gabonából, gyümölcsből és kerti veteményből mégis megterem, az egyedül a táj lakóinak állhatatosságát dicséri, csöppet sem a politika humánumát.
