Kedves atya!
Hogyan érhetem el, hogy alázatos és hálás legyek? Annyit olvasok ennek a fontosságáról. Szerintem nekem nem megy. Olykor még gőgös is vagyok. Aztán megbánom. Egyáltalán lehet alázatosnak s hálásnak lenni? Köszönöm a válaszát: Móni
Mi az alázat és mi a gőg?
Az értelmező szótár szerint az alázat az a magatartás, amellyel az ember elismeri saját függőségét, alárendeltségét, másnak pedig a fensőbbségét, uralmát.
Szociális szempontból az emberi kapcsolatokban az alázatos ember alárendeli magát másoknak, hallgat rájuk, engedelmeskedik nekik. Ezért gyakorlatban az alázat szolgálatkészség, szolgálat. A „szervus”, illetve „szerbusz” köszönés a latin „servus” (szolga) szóból származik, amivel azt akarjuk mondani, hogy a „szolgád vagyok!” Ugyanezt fejezi ki a régebben használt elköszönés is: „Alászolgája!”
Vallási szempontból az alázat az a hit, hogy Isten a teremtő, az ember pedig teremtmény. Az istenhívő ember alázata abban áll, hogy magát Isten teremtményének vallja, és elismeri, hogy létében és lényében mindenben Istentől függ.
Keresztény szempontból az alázat szófogadás Isten igéjének, engedelmesség Isten akaratának.
Erre a legkiválóbb példa a názáreti Mária alázatossága az égi hírnök előtt.
Isten elküldte Gábor angyalt Názáretbe a tizenéves, fiatal szűzhöz. Nagy tisztelettel köszöntötte: „Üdvözlégy, Mária! Kegyelemmel teljes, az Úr van teveled!”
Mária nem gondolta magát felsőbbrendűnek, nem képzelte magáról, hogy nagyobb másoknál. Ezért zavarba jött: miféle köszöntés ez?
Isten hírnöke elmondja, hogy a legnagyobb Valakinek, Isten Fiának, az örök Uralkodónak lesz az Anyja: „A méhedben fogansz, fiút szülsz, és Jézusnak fogod nevezni. Nagy lesz ő, a Magasságbeli Fiának fogják hívni, uralkodni fog mindörökké, királyságának nem lesz vége.”
Mária ekkor megalázza magát, Isten szolgálójává válik, és Isten szavai megtételéhez fog: „Íme, az Úr szolgálója, legyen nekem a te igéd szerint!”
Ez az alázat legigazibb értelme: Istent szolgálni és parancsait teljesíteni.
A gőg az értelmező szótár szerint mások bántó lenézésében, megvetésében megnyilatkozó önteltség, erősen kifejeződő, elbizakodott önhittség.
Szociális szempontból a gőgöt köznyelven nagyon találóan páváskodásnak mondjuk. A páva tetszeleg magának, gyönyörködik szép tollaiban, kényeskedik, pöffeszkedik, henceg, felfuvalkodik, kivagyiskodik. Közben másokat lenéz, megvet, maga alá tapos.
A páváskodó, gőgös ember valójában egyetlen szót használ: „Én, újra Én, mindig Én!” Nagy az Egója, az Énje. Fölfelé kapaszkodik a ranglétrán, tolakszik, törtet, könyököl, mindenben mások fölött akar lenni. „A főszerep mindenben az enyém! A központban mindig én vagyok! A szót mindig én viszem. Nekem van igazam mindenben. Az én akaratom a parancs!” A gőgös beképzelt, öntelt, önimádó, öndicsérő páva, aki főnökösködik, parancsolgat, uralkodik.
Vallási szempontból a gőg Isten létének és hatalmának a tagadása, és az ember hitetlenségének és istentelenségének a dicsőítése. A gőgös ember nem akar hinni Istenben, nem fogadja el, hogy Isten teremti és uralja a világot. Szerinte minden a sors és a véletlen műve, a világot a szerencse vagy a szerencsétlenség irányítja.
Keresztény szempontból a gőg ördögi ellenkezés Istennel („Nem szolgállak!”), és sátáni engedetlenség Isten szavának. A gőgös keresztény mindig a saját akaratát akarja tenni, és Istentől is csak az ő akaratának a teljesítését kéri. A gőgös hívő hallja Isten igéit, hallgatja az evangélium tanítását, de nem szívleli meg, nem váltja tettekre, nem testesíti meg magában az Igét, Krisztust.
A keresztény ember gőgjére legszemléletesebb példa Júdás apostol ördögi ellenkezése Jézussal és sátáni engedetlensége Jézus szavaival szemben.
Amikor Jézus Kafarnaumban kijelentette, hogy az Ő Teste az örök élet kenyere, akkor Júdás nyilvánosan ellenkezett vele: „Kemény beszéd ez! Ki hallgathatja ezt?” Jézus akkor az apostoloknak nyíltan megmondta: „Egy közületek ördög!” Ezt Júdásra, az iskarióti Simon fiára értette, mert árulója lett, egy a tizenkettő közül. (Jn 6,60.70–71)
Amikor az Utolsó vacsorán Jézus megrendült lélekkel kimondta tanítványainak: „Bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem.” Júdás megszólalt: „Csak nem én vagyok az, Rabbi?” Ő azt felelte neki: „Te mondtad.” (Mt 26,20.25) „Júdásba mindjárt belé szállt a sátán.” (Jn 13,27)
Gőg van mindegyikünkben. Minden ember a gőg, az engedetlenség hajlamával születik. Ezt bizonyítja az a tény, hogy minden gyereket nevelni és tanítani kell a jóra, a szeretetre. Akit nem nevelnek, és nem tanítanak jóra és szeretetre, abból önkényeskedő zsarnok lesz.
Az alázatra a gyermeket nevelni és tanítani kell. Erről szól az a parancs, hogy „Tiszteld apádat és anyádat (első nevelőidet és tanítóidat), hogy hosszú életű és boldog légy a földön!” Aki nem tiszteli apját, anyját, aki nem tiszteli nevelőit és tanítóit, abban nincs alázat, nincs szolgálatkészség, abban csak gőg van, önmaga felmagasztalásának, és mások megalázásának a hajlama.
A gőgös ember minden jót csak magának tulajdonít. Ezért nem értékel semmi jót magán kívül, nem hálás semmi jóért, amit mások tesznek, nem viszonoz senkinek semmi jót, nem is tud és nem is képes jót tenni.
Az alázatos ember minden jót másoknak tulajdonít. Ezért észrevesz és nagyra becsül minden jót körülötte, hálás és hálálkodik minden jóért, amit mások tesznek akár neki személyesen, akár bárkinek a világon; mindig azon van, hogy viszonozzon minden jót, amit kap, és nem fárad bele soha tenni a jót személyválogatás nélkül, és ez örömmel, boldogsággal tölti el.
Az alázat megtanulásának az egyik útja mások dicsérése. Az igaz tőről fakadó dicséret a legszebb ajándék lehet egy embernek. Megmelegíti a lelket, bátorságot csepegtet a remegő testbe. Egy igaz dicséret felemel, és a magasban tart, gyógyítja a törött szárnyat és simogat ott belül.
Az alázat egy mestere ezt így tanította: „Dicsérj szépen, őszintén és figyelj. Figyeld azt, akit dicsérsz. Az arca ragyogni fog, a levegő bátran tódul tüdejébe, és a szeme…! A szeme mindent el fog árulni neked, mit érez. Az a tekintet lesz a »fizetséged« a dicséretért. Valószínű, hogy viszonzást is kapsz, meglepetést, mire nem is számítottál: szeretetet, igazi szeretetet.”
Egy Szabolcs nevű hittanos diákom úgy tanulta meg az alázatot, hogy elhatározta: „Nem akarok mindenáron első lenni!”
Az osztályban 4 csoportra osztottak bennünket és versenyeztünk egymással. Én nagyon ügyes vagyok, ezért mindenáron első akartam lenni, ki akartam tűnni. Azon voltam, hogy mindenkit lehagyjak. Ekkor eszembe jutott, hogy most gőgös vagyok, páváskodom, mások fölé akarok emelkedni. Erre azt mondtam magamnak: „Hátrább az agarakkal, húzd meg magad, légy szerény, ne páváskodj!”
Ekkor úgy csináltam minden gyakorlatot, mint mások, és többen is meg tudták mutatni, hogy ők is ügyesek. Mindnyájan örültünk, és egymást dicsértük. Valaki azt mondta, hogy a világ legjobb csapata vagyunk.
Társadalmunkban a gőg megtanulásának a leggyorsabb útja mások ócsárlása, kicsúfolása, kigúnyolása, szidása, rágalmazása, bemocskolása. Szintén társadalmunkban a gőg elburjánoztatásának legelterjedtebb gyakorlása a versengés, a másokat legyőzni akarás, az első helyezésekért való törtetés.
