Immár két évszázada is elmúlt annak, hogy az 1790-es években a nagyreményű erdélyi nemes ifjú, bizonyos Teleki Domokos – akinek atyja, Teleki Sámuel szerint is „nagy tüze és buzgósága vagyon” – hazája iránti olthatatlan szerelmétől vezérelve útra kelt, hogy bebarangolja és felfedezze magának az eladdig ismeretlen Magyarországot. 1793-ban „felső Magyarországra” vitt az útja, hogy egy nagyobb erdélyi kitérő után 1794-ben hazája déli területeit is bebarangolja. S még ki sem pihente a megműveletlen táj okozta fáradalmakat, a rákövetkező esztendőben, 1795-ben Horvát-Szlavónországot látogatta meg, amikor is a kíváncsiság és a felfedezés vágya egészen Fiuméig, majd azon is túl, Triesztig űzte őt. Útja során páratlanul gazdag följegyzéseket készített magának, melyeket kötetbe szerkesztve Egynémely hazai utazások leírása Tót- és Horvátországnak rövid esmertetésével együtt címmel 1796-ban egy bécsi kiadó jelentetett meg.
Teleki Domokos délvidéki útja Szegeden át elsőnek a Torontálba vezetett, ahol erősen megütközött a magyar nemesség ostobasága láttán – képtelen volt ugyanis megérteni, mi abban a ráció, hogy a magyar földbirtokosok frissen szerzett birtokaikra oláh jobbágyokat telepítenek, amikor a magyar nincstelenek tízezrei is a végeláthatatlan láposok rejtekeiben tengetik nyomorúságos életüket. Észrevételét a vármegyei gyűlésen is szóvá tette, de érdemi választ nem kapott, így hát folytatta útját: „Törökbecsénél a Tiszán hidason általmenvén, jöttem per Magyarbecse, Sz[ent]tamás (ezek rácokkal elegyes magyar helységek, amilyen Bács vármegyében sok vagyon), Német-, vagyis Újverbászra”, ahol a „hajókázó kanálisnak” megtekintése hatalmas élményt jelentett a számára.
Maga Kiss József uram, a kanálisi munkának egyik érdemes direktora biztosított szállást az ifjú vándornak, másnap pedig személyesen mutatta meg vendégének a hatalmas munkálatokat. Verbásztól Kúlán és Szivácon keresztül Sztapárig kalauzolta őt, egészen addig a pontig, ameddig elkészült az árok. „A kanális ezelőtt két esztendőkkel projektáltatott Kiss József és Gábor uraktól – írta úti beszámolójában –, és az ő projektumoknak hasznos volta megesmértetvén, mind őfelsége a király azt helybenhagyta, mind pedig csakhamar egy társaság is állott fel annak végrehajtására, mely társaság gazdag privatusoktól (nevezetesen bécsi urakból) áll, akik a magok capitalisaikat a kanálisra fordítandó költségekre egybetették”. Majd következik a részvénytársaság, a Királyi Privilegiált Hajókázó Társaság meglepően pontos leírása. Az erdélyi nemes ifjú lelkes, amikor felismeri a csatorna jelentőségét: „Mely sokat nyerjen a kereskedés ezen kanális által, azt bővön eléadni nem szükség. Tudni kell csak azt, hogy a Bánátus és az egynehány azzal határos vármegyék Croatiának, Slavoniának, Olaszországnak és több idegen földeknek gabonásházai, ahová az öszvejövést, mely most sem kicsiny, semmi inkább nem nevelheti, mint az útnak könnyebbsége, rövidsége és a költségeknek kevesítése, mely célok a kanális által mind elérettetnek” – írta veretes magyar nyelven, jóval annak Kazinczy által történt pallérozása előtt.
Úgy vélte, szerencsés az a nép, amelynek ily hatalmas mű megalkotására termett fiai vannak. Az egész vidék a Tiszától fogva a Dunáig, melyen „a kanális mentibe keresztülutaztam, egy kies térség, melyen az ember egyebet termékeny földeknél és mezőknél nem lát”. Verbásznál ugyan vannak szőlődombok, de „hegyeket messze is alig láthatni”. A falvak közel vannak egymáshoz, és mind „derék helységek, melyekben magyarok és rácok (mert itt a magyarság a rácsággal igen elegyes) vagy németek laknak, kik az újabb kolonisták; és ezeknek faluik különösön szépen vagynak épülve”. S az ifjú Teleki felettébb boldog jövőt jósolt annak a vidéknek, mely számára a csatorna a mezőgazdaság és a kereskedelem felvirágzását fogja biztosítani. Az 1840-ben Budán megjelent Az ipar és kereskedés története Magyarországban a három utolsó század alattcímű művében a történetíró Horváth Mihály is elismeréssel szólt Kiss József és Gábor művéről, akiknek vállalkozását a nemzetért tett szolgálat legszebb példájának tekintette. Mára azonban mindennek – a pangó vizek mentén – már csak a düledéke látható.
