Kosztolányi Dezső még Kossuthra emlékezett, amikor a vonat a karsztokon hirtelen fordulattal a lejtőnek vette az irányt, s az első sziklahasadékon át megpillantotta a tengert. Esti Kornél kitörő örömmel üdvözölte az Adriára könyöklő Fiumét. A mai utazó lelkében nyoma sincs a korabeli felszabadultságnak, erősebb a szorongató érzés: mi maradt meg az egykori magyar kikötővárosból? A corpus separatum egykori méltóságából? Történelmi emlékeket kerestem a városban, és mint az lenni szokott, most is csalódtam. A csalódás annál keserűbb, mert az Adria-parti város múltja maga a történelem, amit mai lakói érezhetően leplezni, feledni igyekeznek. Egykori történelmét mára úgy meszelték le, úgy takarták el újkori indulatok vakolatával, hogy alatta alig lehet sejteni a címerében őrzött fölborult korsó enyhe domborulatát. A mai Fiume ezzel önmagához, a saját múltjához lett hűtlen.
Fiume a hűtlen város, története során volt az északi olasz közösség kulturális központja – a patríciusok okos gyarapodásának biztos erődítménye –, az osztrák császár tengeri aspirációinak kiszemelt területe, Napóleon seregeinek felvonulási terepe, a franciák gyarmata, s a Magyar Királyságnak a mediterráneum világra nyíló kapuja. Majd jött ugyan Garibaldi, ám ő akkor okosabbnak vélte messze elkerülni Jelačić bán lármás katonáit, így hát visszavonult Olaszország belső területeire. A forradalmak bukásával, két évtizednyi horvát útkeresést követően, 1868 után a Szent Korona csatolt területeként fél évszázadnyi nyugodt fejlődés következett: Fiumét a Lujza-út nyomvonalán vasút kötötte össze a hátországgal, Baross Gábor pedig megépítette a kikötőt. Pazar villák sora futott végig a tengerparton, akár jól is érezhette volna magát az ember az azúr városában. De a magyar hivatalnoki kar nem érezte jól magát fiumei kihelyezettségében, s mielőtt D’Annunzio bejelentette volna az újabb olasz igényt a városra – boldogan és felszabadultan továbbállt. Nem úgy Mussolini embere, aki feltett szándéka szerint határozottan olasszá igyekezett tenni a múltjára akkor még méltán büszke várost. Uralmának – soha nem feledhető módon – Tito partizánjai vetettek véget, s Rijeka – közel az omlásveszélyhez – a nagy délszláv álom peremén találta magát.
A legdélebbi város, amely Közép-Európa jegyeit és emlékét őrizte, erősen iparosodott: a környező karsztokról az éhes emberek tízezrei érkeztek a gyáraiba és a műhelyeibe, s lettek jóllakott, reményteli proletárok. Fiume polgári fényeit lassan elhomályosította a vörös horizont – a kommunizmus mindenbe beletenyerelt, ami humánus és élhető volt, mindamellett a 3 Maj hajógyár monstrumai a messzi óceánokon hirdették a jugoszláv népek testvéri diadalát. De a római kapu környékének kövein nem fogott az idő – egészen mostanáig.
Mert most a Gomilával együtt a római kapu is veszélybe került: a prolitudat apró kis buldózerei módszeresen fogyasztják az óvárost. Rijeka most veszíti el azt a kevés patináját, amit Fiumétől sikerült megőriznie. Rijeka ma a győztesek városa, s mint ilyen, újra akarja írni Fiume-kori múltját is –, s ez otromba túlzásokra ragadtatja őt. A Torre Civica, a Tengerészeti Akadémia és a Színház épülete, a Vásárcsarnok, az Adria-palota, a Kormányzó rezidenciája és a Vasútállomás ugyan még a helyén van, de körötte fölmagasodik a beton, az üveg és az alumínium lelki uniszexualitása, amelyen ott lúdbőrzik a tenger lehelete. Rijeka ma a zabolátlan felelőtlenség városa, az önfeledt győztesek lármás napozója, s az utazónak fáj a szíve az eltékozolt értékek láttán. Fiumét keresi, s jó, ha a csorba kerékvetőben lel némi patríciusi előkelőséget. S a kikötőbak elmozdíthatatlanságában, melyről a féllábú sirály kémleli a beláthatatlan messzeséget. Mintha Fiume is eltűnt volna azzal a Közép-Európával együtt, melyet felelőtlen katonák és bitang martalócok poros saruikon hordtak szét. Fiumét senki, sem az olasz, sem a magyar, sem a horvát lakói nem tudták megőrizni maguknak; magasan fölébe nőtt a felelőtlenség – s amit én csak sejtek, azt óvatos szavakba önti a múzeumot igazgató tudós történész, és a költő, az utolsó fiumei, aki egy tavaszi estén leült az asztalomhoz.
