Megint haza készülök, s előre sajog a szívem. Istenverte nehéz dolog romokban látni a szülőföldemet: a kopott utcákat, a málladozó vakolatú házakat, az üres gyárakat, a rongyos embereket, a munka nélkül, reménytelenül kallódókat, az állástalan kamaszt és a kiváló népzenészt, amint utcát söpör. Igaz, a politikus a virágzó szülőföld csábításáról beszél, de én valahogy nyomát sem lelem – nem a virágzásnak, de – a virágzás ígéretének sem. Mindannak, ami egy kicsit a régi ünnepekre emlékeztetne. A fehérfalú szobák hajdanvolt ünnepére.
Kevés az ünnep mostanában odahaza – már ezért sem illik hát ünneprontónak lenni –, de keserű hazaindulásom előtt úgy érzem, engem is megszólítottak. Fehér Kálmánt köszönti hetvenedik születésnapján irodalmunk megmaradt része, s ez így van rendjén; hetven év önmagában is tiszteletet parancsol: különös odafigyeléssel éltessen az Isten mindenkit, aki eljutott a betakarítás korának küszöbére. Hatalmas írói-művészi életművek teljesedtek ki túl a hetvenen, amikor a szellem – kellő bölcselettel fölvértezve – már nem a napi érdekek öldöklő harcához, de a lélek örökkévalóságra nyitott megállapodottságához teszi oda a maga hozzájárulását. A sajtóbeli megnyilatkozásokból azonban úgy tűnik, a költőt zavarja az ünnep, legszívesebben hallgatna múltról, pályáról, hűséges és hűtlen barátokról, karrierről és irodalomról – egyedül a gyerekkor (az ártatlanság kora) az, amiről szívesen beszélne – s nagyon valószínű, hogy ez már a bölcs belátás eredménye. A „cifra világ vándora” azt mondja, ha újra kezdhetné, nem csinálna semmit ugyanígy. Valójában ez az, amin megütköztem – de még ez is kevés lett volna ahhoz, hogy az ünnep pillanatában megszólaljak.
Ám akkor elolvastam Végel László Panasz és vallomás című okos köszöntőjét, melyben apákról, fiúkról – és a hiányzó unokákról írt. Végel, látva mai valóságunkat, megállapítja: „Úgy vélem, a romokat csak akkor takarítjuk el, ha majd a maguk összetettségében és drámai nagyságában, tragikus mivoltukban megértjük azokat az időket, melyek a mi XX. századunk második felét meghatározták” – írja a kortárs, aki ugyancsak tanúja volt kora történelmi eseményeinek – és most széttekint a megmaradt világ fölött. S nyomban hozzáteszi: ehhez azonban kellene a későn születők kegyelmével megáldott unokák nemzedéke, akiknek a kor terhe már másként nyomja a vállát. De hol van az unokák nemzedéke?
Mindenki tudja, hogy hol van az unokák nemzedéke! Eltakarították őket azok, akik a maguk idejében büszkén hitték azt, hogy történelmet csinálnak, hogy a balkáni virágoskert az ő áldásos ténykedésüket dicséri! Karrierjük csúcsán, a szabadsághoz írt kantátájukat harsányan énekelve olyan könyörtelenül számoltak le az utánuk jövő nemzedékkel – amelynek tagjai már másként gondolkodtak életről, szolgálatról, feladatról és hivatásról –, hogy attól kezdve idős korukig zavartalanul futhatták be a pályájukat. S mintha a különbéke terhe – amit Végel László emleget – olyan súly lenne a számukra, amiről hallgatni ma is érdemes. Pedig arról van szó, hogy valakik a nyolcvanas évek idején mégiscsak kiürítették a délvidéki magyar társadalmat, erősen megrostálták a másként gondolkodók táborát, olyannyira, hogy a kilencvenes évek háborúi, és az azt követő idők a legnagyobb kiszolgáltatottságban találták a magyar közösséget. Nem pusztán az új idők komor széljárása okozta, hogy ma sírni kell a romokban heverő intézményeink láttán, hogy kultúránk lassan újra a műkedvelői szintre süllyed, s hogy a tegnapi idegenek köröttünk ma már a városainkat és a műemlékeinket bontják. Azért kell ma a kiváló népzenésznek utcát söpörnie, mert a társadalmunkból eltűnt az intézményteremtő, a közösségben gondolkodó értelmiségünk jelentős része. S ha valakinek tényleg van érzéke a gondolati elmélyüléshez, százegyedik panaszként a közösségi összeomlás valóságába előbb-utóbb belebotlik. S ha van benne bölcsesség – mint ahogyan lennie kell – le is hajol a gondokhoz.
