A telefonhívásra azonnal jött, törékeny kis alakját már az ablakból láttam közeledni. A fiumei Magyarok Házának népes társasága kitörő örömmel fogadta őt, szinte sugárzott felé a tisztelet. Legendás alakja a városnak, írói munkássága közismert, könyvei népszerűek. Giacomo Scotti nem mindennapi jelképe a mai Fiumének.
A horvátországi olasz költő valaha gyakori vendége volt a Kanizsai Írótábornak, az emlékek homályából azonban csak lassan lépnek elő az alakok: Fehér Ferenc, a feledhetetlen barát, aki a legtöbb versét fordította magyarra, és Ács Károly – vele mi van? Hosszan hallgat, amikor emigrációjának és halálának történetét megtudja tőlem. És az a szabadkai...? De a név sehogyan sem jut az eszébe. Az idős költő valaha édesapjáról írta: „Olykor a Hold is megtelepedett a vállán / hogy megpihenjen”, most mintha az ő arcát ragyogná be az a titokzatos holdsugár. Örülnék, ha ez a ragyogás mélyen bevilágítana az ismeretlenbe, s megtudhatnék valamit Giacomo Scotti legendásan gazdag életéből. Én című versében – melyet ugyancsak Fehér Ferenc fordított magyarra – mitológiai mélységek fölé hajolt: „Egy férfi aki a Napot hordta hajában / s szeme ezüstszín villogó penge volt // Egy asszony aki az éjt hordta hajában / s a szeme tűz a szája láng és tenyerén a szíve” összeölelkeztek, s a szerelemből született a költő, 1928. december elsején egy Milánó melletti kis faluban, Savianóban. 1947-ben érkezett az olasz fasizmustól éppen megszabadult Pólába, majd Rijekába. A baloldaliság eszméje akkor a számára is megoldást és menedéket jelentett, s hogy elképzelései mennyire nem valósultak meg, azt a Triesztben 1997-ben megjelent Goli Otok – Italiani nel gulag di Tito című történelmi számvetésében is leírta. Életérzéséről egyik utolsó kötetében, a 2006-ban horvát nyelven megjelent Tajne rijeke című versgyűjteményében így írt: „sokat bolyongtam a baráttól barátig vezető útjaimon / a két haza között úgy, / hogy soha nem tudtam / hol üthetek végleg tanyát” (Sokat bolyongtam). Minden bizonnyal az ilyen költeményei nyomán írták róla kritikusai: Giacomo Scotti ma az emlékező líra egyik legnagyobb olasz művelője. Verseiben folyton az idealizált táj színei tűnnek föl, idealizmusának lényege pedig a gyermekkori emlékeiben őrzött humánum mélységes átérzésében jelenik meg. Verseskötetét olvasva érthető, hogy 2004-ben a „Költő a határon” kitüntető olasz elismerésben részesült.
Scotti maga a mediterrán táj száműzöttje, aki soha nem lelte meg otthonát Rijeka közép-európaiságában; hiszen aki az olasz otthon búkolikáját őrzi a szívében, annak mindörökre idegen marad a közép-európai zaklatottság. Isztriai és dalmáciai történetei hosszú sorában, a tenger csodáit (Terra mare amore) és a délszaki vidék történelmét kutató elbeszéléseiben, verseiben és esszéiben Zára, Dubrovnik, Orebić, Vela Luka, Abbázia, Stari Grad városok, Pelješac, Hvar, Brač, Cres, Lošinj és Korčula szigetek titkait fürkészi fáradhatatlan hévvel, de monográfiát szentelt a spalatói Cattedrale di S. Doimo-nak is. Mintha ama holdsugár kegyelméből mindig valami nagy-nagy titok nyomában járna, mintha a keresett válaszok reményében éppen a rejtélyek kapuján kopogtatna – Giacomo Scotti szakadatlanul az Adriai-tenger vidékén bolyong.
A rijekai olasz író és költő ma is a régi Fiume szerelmese. Ő talán az utolsók egyike, aki még emlékezik a Gomilára, a hajókürtökre és a kikötőre, a régi halászokra és az egykori halpiacra, az osteriák hangulatára, Fiume hajdanvolt olasz közösségére. A ma százötvenezer fős város – ahogyan ő mondta – mára szinte eltüntette, felszámolta önmagát, nyomát sem lelni egykori polgári hagyományainak. A kegyelemdöfést a városnak Giacomo Scotti szerint a kilencvenes évek elején betelepített likaiak több tízezres tömege adta meg. Nagy részük rövid idő múltán elhagyta ugyan a várost, de nyoma ott maradt az utcákon és a tereken, a kocsmákban és az intézményekben. Emlékezetében azonban még elevenen él az olasz Fiume, csak éppen a megnevezéssel van gondja. „A szó fájdalmas és gyenge / régen alkalmatlan arra, hogy vigasztaljon” – írta Az idők szomorúsága című versében. Csak a holdfényes ragyogás maradt utána akkor is, amikor távozott.
