Három emberöltőnyi idő múltán sem állt talpára tántorgó történelmünk. A XX. század tragédiája, hogy az európai nagyhatalmak – látva az Osztrák–Magyar Monarchia kimeríthetetlenül gazdasági erőforrásait – egyedül és kizárólag a birodalom katonai megsemmisítésében látták a maguk prosperitásának lehetőségét. S bár az angolok és a franciák még az első világháborút követő béketárgyalások során is mérlegelhették volna: vajon a Közép-Európában mesterségesen létrehozott operett-államok összességükben többet tesznek-e hozzá Európa jövőjéhez, mint az éppen eltakarított K. u. K. világ, vakon és ostobán azt hitték, hogy az érintett területek felett megszerzett dominancia – pénz és hatalom tekintetében – a saját javukra fordítható. De közbejött a bolsevizmus, amivel ugyan az első világháborút követően már számolhattak volna, de valami miatt mégsem számoltak. A túlfűtött becsvágy vakká tette a győzteseket. Magyarország pedig – a birodalom romjai alatt – közprédává vált.
A trianoni traumát máig nem dolgozta fel a magyarság – s láthatóan a Kárpát-medencében kilencven éve kavargó magyarkérdés mindmáig nem jutott el a közmegegyezéses rendezésig. Az utódállamokban erejükben megroppant magyarok százezrei és milliói keresik az életnek többé-kevésbé elviselhető formáit: hasztalan. Lehet az ablakon kikönyöklő lojalitással jólétet hazudni, a légszomj, a kapkodó levegővétel leleplezi a bezártság okozta rossz levegőt Erdélyben, a Felvidéken, a Kárpátalján és a Délvidéken, a drávaszögi és a muravidéki szórványban egyaránt. Nyilvánvaló tanulsága az elmúlt 90 évnek: az utódállamoknak csak a terület kellett, valamennyi erőforrásával együtt, de az őshonos lakosság, az államalapító magyarság már nem, ezért mint közérzületet zavaró tényezőt, mint (politikai meggyőződésük szerint) a nemzetek boldogulásának legfőbb akadályát a legjobb lenne kiiktatni. Micsoda hatalmi – katonai, rendőri, titkosszolgálati és hivatalnoki – erők igyekeztek a magyar életet kordába szorítani!
Az utódállamok magyarságától már régen elvették földjét, házát, üzletét és vagyonát, elvették az iskoláit és az intézményeit – elvettek tőle mindent, ami az élet külső területein elérhető, mozdítható és belakható volt. Egyedül a lelkével és a lelkéből fakadó szívós makacsságával nem tudtak mit kezdeni. A zsellérek hajnali elszántsága ez, azé a zselléré, aki azzal tekint a felbukkanó nap arcába: ma is visszaveszek valamit a jussomból, ma is hozzáteszek valamit a lecsupaszított életemhez. Ezek a kisebbségi ember lelkének belső terei. Ez a tökéletességre törekvés mindennapi kihívása, a Németh László-féle lelki-szellemi minőség és a babitsi teremtő emlékezet kiapadhatatlan forrása. A kisebbségi magyar ember számára nehezen járható terület ez, csak a hűség keskeny ösvénye vezethet el erre a belső vidékre. Ha Kosztolányi emlékével járom a bácskai utcákat, biztos vagyok benne, hogy a talpam alatti rögöt senki sem orozhatja el tőlem, s ha régi dalaink ritmusa tör fel az egyébként hallgató mélységekből, érzem magam mögött csatornaásó dédnagyapám dobbanó lépteit is, s ez makaccsá tesz engem, fényezi a tekintetemet.
Nézem a világunkat: nincs ez így rendjén, egészen biztosan nincs! De most végre elindultunk a nemzeti összefogás útján. A politika felismerte, hogy a lehetőségeink között a hűség és a következetesség még mindig a legtisztességesebb magatartás. Magyarságunkat az idegenek között is olyan tisztán kell megőrizni, hogy azt tőlünk az apostolok is megirigyeljék. Sokan jártak ezen az úton, és sokan bele is pusztultak, helyettük ma mások takarítják be a vetésük gyümölcsét. Nekünk ma nem kisebb a feladatuk, mint az erkölcsi rend új országának a felépítése itt, a Kárpát-medencében. Elsősorban rajtunk, az elődeinken múlott, hogy elveszett, ami elveszett, most a mi feladatuk újrateremteni azt, ami a miénk. Lehet az ország, lehet az birodalom, elsősorban mégis otthon és haza, minden történelmi értékével és megbecsült emlékével együtt. Mert feladni nem szabad, soha, de soha!
