Nekem, délvidéki magyarnak sok minden eszembe jut Titóról és a nevével fémjelzett korszakról, csak az „eretnek” jelző nem, pedig nagyon találónak tartom. Úgy meg azután egészen frappáns, ahogyan a történész idézőjelben „a kommunista Luther Márton”-nak nevezi őt, hiszen ahogyan a jeles hitszónok is Rómában szerzett élményei és benyomásai révén lett a krisztusi egyház nagy reformátora, úgy Josip Brozban is a Moszkvában tapasztaltak érlelték meg a kommunizmus sztálini – számára kényelmetlen – valóságának elutasítását, s a kellő történelmi pillanatban kimódolta annak saját, testre szabott változatát.
Ezzel együtt nekem a titoizmusról, a bolseviki diktatúra sokak által egészen elviselhetőnek vélt jugoszláv változatáról, az el nem kötelezettek mozgalmát felkaroló, önigazgatói szocializmusról egyetlen kellemes emlékem sincs, és bizony árkusokat töltene meg, ha ezt bővebben kellene kifejtenem. Azt hiszem, garmadával vannak kérdések, amelyeket mi, a kor tanúi és részesei még meg sem tudunk fogalmazni. E tipródás lényegére mutat rá a történész is: „Bárhogy tiltakozunk is ellene, minden szándékunk mellett is a jelen problémáinak fényében látjuk a múltat. Talán ezért van az, hogy minden generáció olyan hevesen újraírja a történelmet (…).” A titói Jugoszlávia történetéről azonban higgadtan és megfontoltan akkor fognak a kortársak, a kisebbségi nemzetek írói és történetírói számvetést készíteni, ha a lelkekben begyógyulnak a titoizmus okozta sebek.
Hogy mekkora szükség van e kérdés taglalásakor is a higgadtságra, arra jó példát szolgáltat a szegedi történész, A. Sajti Enikő, aki most tette az olvasói asztalára Bűntudat és győztes fölény című legújabb kötetét. Aligha találhatott volna a krónikás, a Trianon utáni Délvidék történetének elemzője az 1918–1947 közötti korszakra találóbb dichotómiát; a délszláv állam monarchikus és kommunista oligarchái 1918 és 1945 után is a győztesek fölényével kezelték a kisebbségeket – köztük az akkor még közel félmilliós magyarságot –, a trianoni vesztes magyar politika pedig (nem utolsósorban az 1942-es razzia terhéből eredően) szemlesütve, a kommunizmus idején pedig cinkos félretekintéssel nyugtázta: a délvidéki magyar közösség sorsának alakulása valóban Jugoszlávia belügye. (Ami persze közvetlenül függött össze az országok szuverenitásának kérdésével is.) A marsall 1947-es budapesti látogatásakor a Magyar Szó, akkori szerepének megfelelően habosította fel az ideológiai mázt: kellő módon belebonyolódva fejtette ki, hogy Tito Jugoszláviája „a szabad magyar szó, a szabad magyar dal, munka és föld a magyarnak, a könyv, az iskola, a színház, a magyar képviselő, az egyenjogúság és testvériség” országa. Majd hozzátette: bezzeg, ha Draža Mihajlović csetnikjei szabadították volna fel a magyarságot, ma írmagjuk sem lenne, mert az akkor „akasztófák és sortüzek” politikáját eredményezte volna, amiben bizonyára igaza is volt a cikkírónak. Nem is csak ez, hanem elsősorban Magyarország szovjet megszállása eredményezte, hogy „Jugoszlávia belső államszocialista rendszerének megfelelően kizárólag belső ügyként kezelte a kisebbségi kérdést”.
A. Sajti Enikő huszonöt éve vizsgálja a délvidéki magyarság huszadik századi történelmének alakulását, művek hosszú sorában – a Székely telepítés és nemzetiségpolitika a Bácskában – 1941 (1984), a Délvidék 1941–1944. A magyar kormányok délszláv politikája (1987), a Jugoszlávia 1918–1941 című dokumentum-válogatásában (1989), a Nemzettudat, jugoszlávizmus, magyarság (1991), a Kényszerpályán. Magyarok Jugoszláviában 1918–1941 (1997) és az Impériumváltások, revízió, kisebbség. Magyarok a Délvidéken 1918–1947 (2004) című, a történeti kutatások alapozó munkáját is elvégző tanulmányköteteiben szólt mindazokról a történésekről, melyek az itthoni történetírásunkban még csak meg sem jelentek. Biztató, lelkesítő és felemelő az az odafigyelés, mellyel a szegedi történész múltunkat megtiszteli. A. Sajti Enikő honi historiográfiánknak egymaga iskolát alapított. Munkáiban megmutatta azt az utat, melynek mentén írástudóinknak bőven akadna tennivalója.
