A közelmúltban tartotta éves közgyűlését a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság, jelezve ezzel, hogy 2009-ben történt megalakulását követően szervezetként megtalálta a helyét a délvidéki magyarság irodalmi és tudományos életében. S ha figyelembe vesszük, hogy Mementó 1944-45 címmel a tavasszal már az első tudományos munkával is közönség elé lépett, igazán nem lehet okuk a panaszra mindazoknak, akik vidékünk történeti kutatásának intézményes megszervezésében reménykednek. Két évtizede immár, hogy a pártállam bukásával egyszerre fölszabadulhatott volna a történeti gondolkodásunk is, mégis, rögös út vezetett az intézményesedésig. Két évtizede, hogy a szülőföldjüket szerető írástudók – tanítók, tanárok, újságírók, papok és jogászok – kezdetben többnyire alkalmi írások keretében, később azonban már monográfiákban igyekeznek számba venni a lakott táj máig létező, vagy az idők homályába veszett, s csak az emlékezetben megidézhető értékeit, mégsem jutottunk el addig, hogy egységes medret szabjunk a honismeretnek és a történetírásnak.
S hogy nem jutottunk el, abban nagy szerepe volt a múltból öröklött félelmeknek, a történelmi okokra visszavezethető szorongásoknak. Magyar ember közel egy évszázadon át azt tapasztalta, kihívhatja maga ellen a sors haragját, ha a történelméről beszél. Bűnös lakója ő a tájnak – állította folyton az éppen aktuális hatalom –, nincs mivel büszkélkednie a saját szülőföldjén sem. A honismereti törekvések és a helytörténeti kutatások pedig közel jártak az eretnekséghez. Az 1980-as évek során, amikor a Délvidék számos faluja és városa a török utáni időkben történt újratelepítésének két évszázados jubileumát ünnepelte volna, a tartományi szervek hatalmi szóval tiltották meg a történelem méltó megünneplését, s hogy határozatuknak nyomatékot is adjanak, 1985-ben bírósági döntéssel tiltattál be az akkor megjelent Becse történetéből című egyházi kiadványt. Az esemény irányított sajtóvisszhangja pedig egyenese népellenesnek minősítette az írói szándékot. Ettől kezdve mindenki, akinek érdeklődése a történelem felé fordult, számíthatott a retorzióra – s csak a Szerb Tudományos Akadémia titkos vegykonyháján fortyogott a méreg.
Azóta jelentős mértékben tisztult a kép. Kiderült, nem a történelmi tisztánlátás igénye a bajok forrása, az emberi együttélésre a legnagyobb veszélyt a történelemhamisítás és a mákonyos nemzeti ideológiák jelentik, amit viszont a szülőföld szeretetének tisztessége mindenkor kizár. A hivatalos történetírás is rendre berzenkedik a helytörténetírástól, az esetek többségében még azt sem hajlandó bevallani, hogy munkájához legtöbbet mégiscsak a helyi kutatásokból merít. Szakály Ferenc, a hódoltság korának egyik legtekintélyesebb kutatója, Mezőváros és reformáció című tanulmánykötete bevezetőjében azonban már hangsúlyozta: a megfelelő színvonalon művelt helytörténetírás semmivel sem pótolható forráskutatást végezhet az összefoglaló történetírás számára. A közösség társadalmi alapszerveződéseinek szintjén, a település, a falu, a város életében ugyanis még együtt vannak azok a gazdasági, művelődési, egyházi – egyszóval a népéleti – történések és jelenségek, amelyek az élet egészét alkotják. A hiteles „helytörténetírás olyan kontrollbázisként szolgálhat, amelyen a nemzetközi divatoknak erősen kitett – némelykor egyenest azok csapdájában vergődő – nemzeti diszciplínák időről időre ellenőrizhetik, nem szakadtak-e el a minden általánosítás és összevetés alapját adó lokális valóságtól” – írta a jeles történész.
Most tehát reményekkel fordulunk a Vajdasági Magyar Helytörténeti Társaság ténykedése felé, tagjaitól a történeti kutatások és a történetírás megújulását várva. Mert azt keserűen tapasztalom, hogy az elmúlt húsz év során egyetlen lépéssel sem kerültünk közelebb egy, a közösségi elvárásoknak megfelelő, korszerű Hungarológiai Intézet megalapításához. Arcpirítóan kevés az a történész, művelődéstörténeti kutató és néprajzos, aki intézményes lehetőséget kapott munkája kibontakoztatásához. (Aki pedig kapott, az többnyire csöndesen szuszog a vackán.) Közösségünk számára kivételesen fontos, hogy a Társaság megkerülhetetlen intézménnyé váljon.
