(Fotó: Dávid Csilla)
A villanygazdaságnak a polgárok csaknem 35 milliárd dinárral tartoznak. Ebből 65 ezren fejenként több mint ezer euróval. E hatvanöt ezer között van az egyik ismerősöm is, aki valamikor tisztességes körülmények között élt, mindaddig, amíg először a kilencvenes évek háborúi, válságai, majd a kétezres évek hitelei a földhöz nem vágták. Bére ezer márkáról, amit ma ezer eurónak mondhatunk, háromszázra csökkent, az inflációs időkben dinárban őrzött pénze semmivé vált, kevéske devizatartalékát pedig lassan felélte.
Megszületett az egyik gyerek, majd a másik, jött az óvoda, az iskola, s mindezt pénzelni kellett. Végül már a kocsiját is eladta, hogy kifizesse gyerekei oktatási költségeit.
Amint az országba betették a neves külföldi bankok a lábukat, és különböző hiteleket kínáltak, ismerősöm hozzájuk fordult. Annak ellenére, hogy maga a bankkormányzó is óva intette a hitelektől a polgárokat, kénytelen volt megterhelni először a saját kevéske bérét, majd feleségének még kevesebb fizetését, csakis azért, hogy szerény családi szükségleteiket, az iskoláztatási költségeket állni tudják. Nem autót vásároltak a pénzen, hanem a mester javaslatára új mosógépet vettek a nagyjavításra szoruló harmincéves helyett. Nem nyaralni mentek, hanem különböző orvosi vizsgálatokat fizettek a felvett hitelek egy részéből. Nem lakásvásárlásra költötték, hanem időközben férjhez ment munkanélküli lányuk albérletét pótolják belőle…
Ismerősöm még a valamikori békebeli időkben annyi pénzt keresett, hogy vehetett magának egy kicsi gyümölcsöst egy még kisebb hétvégi házzal a város közelében. Ez a gyümölcsös és ez a házikó jelentette számára és családja számára az elmúlt két évtizedben a felüdülést. Kora tavasztól késő őszig szinte minden szabad idejüket itt töltöttek. Télen csak időnként néztek ki, csupán azért, hogy ellenőrizzék, nem járt-e házukban hívatlan vendég.
Két-három éve, hogy a szomszédok azzal ijesztgetik őket, hogy ha nem vigyáznak, a hontalanok, a menekültek vagy a cigányok beköltöznek hétvégi házukba, és nemcsak hogy kilakoltatni nem tudják majd őket egyszerű hatósági fellépéssel, hanem hatalmas kárt is okoznak majd nekik. Ettől tartva, a téli hónapokra átadták házikójukat egy szegény családnak azzal, hogy csak a villanyáramot kell fizetniük. A megbeszélés értelmében a lakók minden hónapban jelentették az óra állását, elvitték ismerősömnek a pénzt, ő befizette a számlát, és úgy tűnt, hogy minden a legnagyobb rendben van.
Tavasszal elköltöztek, valahova az ország déli részébe. Majd június elején bekopogott hozzájuk a villanygazdaság ellenőre, leolvasta az óra állását, ellenőrizte, hogy rendben vannak-e a biztosítékok, az órán levő biztonsági pecsétek, és elment. Néhány napra rá megérkezett a százezer dináros számla. „Ha akkor nem kaptam infarktust, akkor soha sem kapok” – mondta ismerősöm.
Nem tudta mire vélni a hatalmas számlát. A villanygazdaságban felvilágosították. A lakók télen árammal fűthettek, de csak akkora fogyasztást jelentettek be, amely nem haladta meg azt a kritikus határt, amely felett az áram méregdrága. Ők tehát havonta kifizettek egy aránylag kis összeget, hátrahagyva mintegy hatezer kilowatt áramot ismerősömre, s ezt az árammennyiséget egyhavi fogyasztásként számolták el.
Mit tehet ilyenkor az ember? Először panaszkodni kezd a villanygazdaság tisztviselőjének, megpróbál ezzel a monopolhelyzetben levő közvállalattal megalkudni. Mindenki számára világos, hogy ez meddő kísérlet. A tisztviselők ugyan mutatnak némi jó szándékot, két-három hónapos lefizetést javasolnak, vagy néha le is faragnak kissé az adósságból, de az adósság akkor is nagy marad. Különösen annak, aki már nyakig eladósodott.
Valóban mit tehet ilyenkor az ember? Különösen akkor, ha tudja, hogy sem rokonai, sem barátai nem tudnak rajta segíteni. Vagy felmegy a padlásra egy kötéllel, vagy ismét bekopog a bank ajtaján. Ő az utóbbit választotta, és kapott is újabb hitelt, de csak annyit, hogy számlája felét fedezze. És jönnek az újabb törlesztések, az újabb kamatok…
És lehet, hogy el kell adnia szeretett hétvégi házát, és ha az sem lesz elég, lakását.
„Hamarosan a városi park padján találsz, újsággal betakarva” – panaszolta a napokban elkeseredve.
Vigasztalni próbáltam azzal, hogy nincs egyedül. Adatokat idéztem a sajtóból. Azzal vigasztaltam, hogy Szerbia polgárai márciussal bezárólag csaknem 32 millió dinárral tartoztak folyószámláikon a bankoknak. És azzal, hogy több mint 200 ezer folyószámla tulajdonosa késik adósságának visszafizetésével, de késnek azok is, akik hitelkártyára kaptak pénzt.
Ő pedig azzal érvelt, hogy a környező országokhoz viszonyítva Szerbiában a legkisebb az átlagkereset, mégis legmagasabbak a készpénzhitelre felvett kamatok. „Ugyanannál a külföldi banknál miért kell nekem 17,6 százalékot fizetnem, a horvátnak pedig 14,6 százalékot?”
Talán azért, mondtam volt neki, mert Horvátország rendezettebb, mint Szerbia.
Erre ő: a horvátok tartozása sokkal nagyobb, mint a miénk.
És valóban. A legújabb adatok szerint a munkaviszonyban levő szerbiai polgárnál csak a macedóniai polgár tartozik kevesebbel. Mi 2000 euróval, a macedónok 1700 euróval, a horvátok viszont 10 ezer euróval tartoznak. Csak az a baj, hogy a tartozás növekedésének aránya Szerbiában igen magas, ami azt eredményezheti, hogy hamarosan mi is elérjük a horvátországi szintet.
Majd felolvasta a legújabb statisztikai adatokat.
„Ahhoz, hogy egy négytagú család kifizesse a legalapvetőbb költségeit, 83 ezer dinár szükséges. Szerbiában a két átlagbér 69 ezer 900 dinárt tesz ki. Az én bérem értelmiségiként 32 ezer dinár. A feleségem is értelmiségi, ő 28 ezer dinárt keres. Ez összesen 60 ezer dinár. Ehhez még havonta hozzá tudunk keresni 10 ezer dinárt, de ez még mindig csak 70 ezer dinár. A 60 ezerből a bankok levonják a 40 százalékot, azaz a 24 ezret, amekkora a havi bankhitelünk, és ha mindezt papírra veted, megkapod, mennyi pénzünk marad a puszta életre. És ez nem egy pillanatnyi állapot, hanem tart még legalább hat évig, amíg a hitelek egy részét nem törlesztjük. És hat év alatt sok minden történhet, ezért mondom, hamarosan egy padon találhatsz fekve, újságpapírral letakarva. Engem is, páromat is, családomat is. És lehet, hogy te is ott leszel majd a padok egyikén, ha nem vigyázol.”
Hát, lehet, hogy mindannyian.
Csak legyen elég pad.
