Ismeretlen könyvek tucatja került mostanában a kezembe, melyek a délvidéki életről szólnak, s olykor magam sem értem, hol kallódtak eddig ezek a művek, hogyan hullottak ki az emlékezetünkből. Hogyan feledkezhetett meg a táj embere – az otthonának (és honának) alapjait kereső lélek – azokról a művekről, melyek a múltja megismerése révén segíthetnék őt a hazatalálásban? Porral vastagon fedett könyvek sokasága szól ugyanis arról a történelemről, melyből a délvidéki magyar ember réges-régen, közel egy évszázada kiűzetett, és a nagy futása során vagyonával együtt elszórta kincseit is. Hogy ebbe a kényszerű feledésbe a politika is beleszólt, az ma már a napnál is világosabb. Évtizedeken át száműzött volt irodalmunkból Herczeg Ferenc életműve, köztük a Hét sváb című regénnyel, vagy Majtényi Mihály A császár csatornája című remeke, s hogy ezekkel együtt Miloš Crnjanski Örökös vándorlás című művét is csak kevesen ismerik, egyenesen elszomorító. Pedig ezek a könyvek – sok egyéb művel együtt – a mi elődeink életéről szólnak, arról a világról, amelynek ma már mi lehetnénk az örökösei. A fölfedezés öröme az ifjúkori lázak hőfokán izzott, amikor a kezembe került Fábián Gyula Sajkások hadnagya című, az ifjúság számára írt történelmi regénye. A szerző neve ma már legfeljebb a néprajzban járatos kevesek számára ismert, a mi Juhász Árpádunkkal együtt készített illusztrációkat Malonyay Dezső nevezetes munkája, A magyarság néprajza számára. Az 1930-as években számos ifjúsági regényt írt, közülük az egyik legsikeresebb az 1940-ben megjelent futaki Futaki Boldizsár történetét.
Futaki Boldizsár régi magyar családból származott, elődjének, a derék Futog vitézének, aki a tatárok elleni háborúban sokszor kitüntette magát, a hazának tett szolgálatáért maga Béla királyunk adományozott hatalmas birtokot, az ország egyik legszebb részén, Bács megyében. A birtok a vármegye déli részén, a Duna mellett feküdt, s a családnak révjoga is volt. Apró kicsi vár magasodott közel a folyóhoz, ám azt a palánkot a török a földig rontotta és a Futaki család birtokát a janicsárok között szétosztotta. A családnak csupán Begecs faluja maradt meg. A Duna mellett zátonyos mocsarak között feküdt a nagy családi birtok maradéka, amelyet az uraság néhány hűséges jobbágya művelt, maga Futaki Tamás megmaradt vagyonával a felvidékre menekült. Fiát, Boldizsárt katonának nevelte, aki fiatal kapitányként ott volt Budavár ostrománál is. A törökkel vívott utolsó csata után, tábornoka, Szavoyai Jenő megígérte, maga jár közbe az udvarnál, hogy visszakapja ősei futaki birtokát. Csakhogy erre a birtokra bejelentette igényét Ivánkovits Mirkó, a dél-szerbiai vérbosszú elől menekülő, kétes hírű kiszolgált katona is. Az előzményekről Halászi Péter uram, a hűséges szolga nyújt felvilágosítást, elmondja, évszázaddal korábban a török csupán a templomot rombolta széjjel, a nyomában megjelenő szerb bevándorlók azonban feldúlták a kolostort is. „Még a köveket is elhordták. Azokból a kövekből építették a falu közepén az új görög templomot, a magasan hivalkodó tornyot, a fénylő, hagyma alakú tetővel. A barátokat elkergették. Két páter maradt csupán a romok között, egy laikus fráterrel.” Ez a két barát gondozta azt a néhány katolikus magyart, aki a környéken az üldözések után megmaradt.
És ekkor kezdődik Futaki Boldizsár és fia, a Rákóczi szabadságharcot hősiesen végigharcoló Futaki Ferenc reménytelennek tűnő küzdelme az otthonáért. Tengernyi harc a végeláthatatlan láposért. Mert voltaképpen kié is az a háromezer holdnyi mocsár, a Kócsagos? Az ősi magyar családé, a menekült szerb katonáé, vagy a vidéket felszabadító osztrák császáré? Természetesen azé, aki szeretettel hajol fölé, és kétkezi munkájával termőre fordítja a lapályos vidéket. Az győz, aki nekifeszíti vállát a munkának: „A karácsonyi ünnepeket a magyar telepesek már saját hajlékukban ülték meg. A falut a klastromról »Monostorszeg«-nek nevezték el.” Lakói Futaki Feri egykori sajkásai voltak, magyarok, akik Komárom megyéből, Bajáról, Mohácsról kerültek a sajkásregimentbe és együtt maradva Begecs falu mellett újra magyar telepet alapítottak.
