A magyar nemzetitanács-választás lezárultával és a parlament nyári ülésszakának közelgő befejezésével talán véget ért egy időszak a legnagyobb vajdasági magyar párt, a VMSZ életében is. Magát a pártelnököt, Pásztor Istvánt kértük fel visszatekintő értékelésre.
– Úgy fogalmazhatnék, hogy majdnem egyéves olyan időszak van a hátunk mögött, amely tele volt feszültséggel, feladattal, buktatókkal, nehéz döntésekkel és nagy kockázatvállalással. De ennek ellenére azt kell, hogy mondjam, ez a VMSZ életében sikeres volt. A nemzeti tanácsokról szóló törvény vitájával kezdődött, majd a jogszabály elfogadásával folytatódott tavaly augusztus 31-én, és ettől kezdve sokasodtak meg az események. A VMSZ-ben a nemzeti tanácsok megalakítását, a hatáskörök kérdését sohasem célként fogalmaztuk meg és fogtuk fel, hanem mindenekelőtt eszközként. Arra építettünk, hogy a klasszikus állami feladatok a közösség számára fontos szelete, a közösségi irányítás, döntéshozatal és rendezés kompetenciájába kerüljön. Immáron milliomodszor szeretném elmondani, hogy a nemzeti tanácsokról szóló törvény nem ideális, viszont az adott körülmények között ennél jobbat nem lehetett kieszközölni. Azért nem, mert a mi négy parlamenti képviselőnk mellé még 122-nek a szavazata kellett az elfogadásához. Amikor megteremtődtek a feltételek, kockázatos volt felvállalni a törvényt, mert komoly támadások értek bennünket a közösségen belül is. De így, egy év távlatából újra fel szeretnénk tenni a kérdést, vajon a nem tökéletes az nem jobb-e, mint a semmi. Ezzel kellene szembesülniük mindazoknak, akik folyamatosan ellenkeznek, és azzal a körülménnyel is, hogy az autonómia kiharcolása és megteremtése sohasem egy varázsvesszővel történik, hanem a partnerkeresésnek, a vívódásnak, a nézetek érvényesítésének a hosszadalmas folyamata. Az elmúlt időszak számomra egyik legfelemelőbb periódusa a novembertől januárig terjedő időszak volt, amíg a választási névjegyzék összeállításán dolgoztunk. Bizony nagy kockázat volt, hogy a VMSZ nyilvánosan felelősséget vállalva a közösségi esély életre hívásáért ennek a folyamatnak a pártjára állt. Abban rejlett a rizikó, ha esetleges sikertelenség állt volna elő, ami azt igazolta volna, hogy a vajdasági magyar közösség tagjai nem vállalják a nemzethez való tartozást. Szerencsére nem így történt. Gyorsan felpörögtek az események. Nagyon sok ember nemcsak aláírásával, hanem tevőleges buzdításával is szerepet vállalt ebben a folyamatban a legnagyobb megelégedésünkre, de számomra az is dicséretes volt, hogy a VMSZ mint párt tartásból, szervezettségből, felelősség- és munkavállalásból is példát mutatott. Ha mi ehhez annak idején nem fogtunk volna hozzá, akkor egészen biztos, hogy a Magyar Nemzeti Tanács megválasztása nem közvetlen úton történt volna meg. A következő fontos lépés a közösségi lista felállítása volt, aminek voltak ellenlábasai, akik szívesebben vették volna, ha a VMSZ önállóan indul. A döntéshozókat meg kellett győzni, hogy a mi számunkra hosszú távon igenis az a legjobb, ha közösségi listában gondolkodunk, ha megpróbáljuk a közösséget integrálni. Igaz, hogy a nulláról kellett felépíteni mindezt, de biztos, hogy a közösségi politizálás szempontjából, a közélet alakításakor a minél több szféra bekapcsolása a nemzeti tanács döntéshozatalába a legjobb út.
Gyengítette vagy erősítette a közösségi listaállítás a pártot?
– A döntéshozatal pillanatában sokak számára úgy csapódott le a közösségi listaállítás, hogy a VMSZ nem elegendő mértékben erős ahhoz, hogy egy választáson sikeresen szerepeljen. Sokakban megfogalmazódott még az is, hogy a VMSZ agonizál, hogy szétesés előtt áll, nem meri felvállalni a választáson való szereplést, attól félve, hogy a választási eredményt nem tudja majd megmagyarázni. Bennem ezek az érzések nem voltak. Azért tartottam fontosnak, hogy a civil szférát, az értelmiséget, az egyházak képviselőit méltó módon, őszintén, a legjobb pillanatban kérjük fel, mert ez a nemzeti tanácson keresztül a közösségi ügyek szervezését, intézését, döntéshozatalát eredményezi hosszú távon. Ebből az adódott, hogy a VMSZ-nek messze nem jutott annyi hely, amekkorák az ambíciók voltak. Ez párton belül is feszültséget okozott. De sikerült kezelni, és az eredmény visszaigazolja, hogy ez volt a járható út. A közösségi lista sikerességéhez ott kellett, hogy legyen a háttérben a VMSZ mozgatóereje, szervezettsége, amelyik ennek a listának a kampányát felépítette és győzelemre vitte. Oly módon, hogy még a legvérmesebb reményeket is meghaladta az az eredmény, amit a június 6-ai választáson sikerült kivívni. Ez nemcsak a nemzeti tanács összetétele szempontjából fontos, hanem azért is, mert azt igazolja vissza, hogy a vajdasági magyar közösség respektálja és támogatja a nemzetileg elkötelezett erőknek a döntéshozatali pozícióba juttatását. De legfőképpen azt bizonyítja, hogy nem igaz az az állítás, mely szerint a vajdasági magyar közösség túlnyomó hányada nemzetileg kifakult. Szerintem az egész választásnak ez a legfontosabb üzenete, és számomra még az is, hogy a VMSZ nem agonizált.
Nem csupán sikerek voltak az elmúlt időszakban, hanem más is.
– Valóban első pillantásra a veszteségről, kiszorításról szóló történet is lejátszódott. Ekkora távlatból ezt is újra kell gondolni. Higgadtabban, minden elemet figyelembe véve, érzelemmentesen kell felülvizsgálni. Mi jó döntést hoztunk. Ezt ma is így látom. Nem egy mindennapi és egyszerű döntés volt ez, hanem olyan, aminek a súlya alatt az adott pillanatban az embernek megremegett a térde. De szavahihetően, hitelesen csak úgy lehet politizálni, hogy azt, amit az ember mond, megpróbálja megvalósítani. Vagy legalábbis kitart amellett, hogy meg tudja valósítani. Ha ezt vesszük alapul, akkor igaz, hogy a költségvetési szavazásban vereséget szenvedtünk. Az elmúlt hat-hét hónapban a szerb politikai színtérről számtalanszor, sokan mondták el, az volt a jó állásfoglalás, amit mi képviseltünk anno. Ez idő alatt itt, Vajdaságban a költségvetés teljesítőképessége és mozgástere tekintetében bebizonyosodott, hogy az általunk képviselt döntés igenis helyes volt. A nagyobb gondot abban látom, hogy nem volt meg se a vajdasági, se a belgrádi politikai erők vajdasági szárnya részéről azoknak a támogatási szándéka, akik ezt a törekvést sikerre tudták volna vinni akkor is és tudnák most is. Ezért eléggé komoly árat fizetünk. Az utóbbi hónapok statisztikai mutatói arról tanúskodnak, hogy Vajdaság foglalkoztatási, munkahely-teremtési és szociális kérdések tekintetében, valamint az átlagfizetés vonatkozásában folyamatosan csúszik lefelé. Ezzel jó volna szembesülni másoknak is, amikor mi ezen kérdéseket szorgalmazzuk, azt az említett folyamatok tudatában tesszük. Mert nem elég sokat ígérő mondatokat szajkózni, amire itt vannak bevált szereplők, hanem a mondatok mögé a napi döntést is oda kell tenni, bármekkora kockázattal járjon is az.
Az önök lépésének meglettek a következményei.
– Igen, kiszorultunk a szabadkai és a zentai önkormányzatból oly módon, hogy Szabadkán mi léptünk ki, mert azt a megaláztatási folyamatot, aminek bennünket kívántak célpontjává tenni, én személy szerint és mi Szabadkán nem voltunk hajlandóak felvállalni. Visszatekintve azt kell, hogy mondjam, hogy jó döntés volt a miénk, mert világos helyzetet teremtettünk. Kiderült, hogy a szabadkai önkormányzat nem azért működött rosszul, mert a mi embereink akadályozták ebben, hanem azért, mert azok, akik ma vezetik az önkormányzatot, akiket két évvel ezelőtt a szavazópolgárok többséghez juttattak, képtelenek megbirkózni a feladattal. Amióta mi nem vagyunk a szabadkai önkormányzatban, nemhogy hatékonyabb nem lett, hanem a mi kivonulásunk után fejetlenné, szürkévé, ötlettelenné és jóval alacsonyabb hatékonyságúvá vált. Akik a hónapokkal ezelőtt felvállalták a felelősséget, azok most a felelősségvállalás tükrében el kellene, hogy számoljanak a teljesítményükkel. Azt is látom, hogy nemcsak a VMSZ szabadkai önkormányzatból való kizárása volt itt az apropó, hanem a magyar embereknek a közéletből való kiszorítása is. Ezért az elmúlt pár hónap az én számomra a '90-es éveket idézi. Amikor a közigazgatásból, az államigazgatásból, a cégekből rendre szorítottak ki bennünket. Most is ugyanezt látom. Kiderült, hogy nemcsak az önkormányzatokban nem kívánatosak a VMSZ káderei és partnerei, hanem a legegyszerűbb életterületeken, az iskolákban, az igazgatóbizottságokban is sorra szorítják ki a magyarokat. Nem azért, mert VMSZ-esek vagy nemcsak azért, mert VMSZ-esek, hanem úgy sorban, söpréssel. Egy szót sem szólhatnék, ha ugyanezen emberek helyett magyar embereket neveznének ki, de nem teszik. Kiraknak 50-60 magyar embert, és helyükre beraknak mást, esetleg elvétve található közöttük magyar is. Amikor ezt szóvá tesszük, akkor azt mondják, hogy nem kell nemzetiségi hovatartozás alapján számolni az embereket, hanem képességük szerint. Ami egészen biztos, hogy igaz. De hogy lehet az, hogy ennyire kevés a rátermett magyar ember? Hogy lehet az, hogy őszerintük azok, akiknek az utóbbi egy-két évben magánegyetemen megvásárolt diplomájuk van és egyetlen nap szakmai gyakorlattal sem rendelkeznek, annyira rátermettek, sokkal jobbak, mint azok, akik előtte a helyükön voltak, köztiszteletnek örvendtek és nagy-nagy szakmai tapasztalattal rendelkeztek? Azt hiszem, ami a nemzetitanács-választáson történt, az ennek a folyamatnak is a lecsapódása.
Lesz-e majd valamilyen előrelépés a Magyar Nemzeti Tanács munkájában?
– Engem már hetek óta az foglalkoztat, hogy hogyan tudunk majd előrelépni. Most, az MNT megalakulása után világossá szeretném tenni, hogy nem lehet és nem lesz önjáró szervezet, hanem eszköz annak a politikának a megvalósításában, amit a programban megfogalmaztunk. Ragaszkodom hozzá, hogy a következő hetekben kidolgozásra kerüljön egy olyan konkrét cselekvési terv, ami arról szól majd, hogy az elkövetkező két-három évben milyen lépésekkel fogjuk megvalósítani azt, amit célul tűztünk ki. Világossá szeretném tenni, hogy olyan vonatkozásban sem lehet az MNT önjáró, hogy esetleg az MNT tisztségviselőiben megerősödjön azon elképzelés vagy tévhit, hogy ők azért kerültek oda, mert nagyon okosak, hanem azért, hogy ugyanúgy, ahogy én a közösségi érdeket szolgálva feladatot látok el, ők is ezt tegyék, és addig fognak ott maradni, amíg a feladatot ellátják. Abban a pillanatban, amint ezt nem teszik, már nem lesznek ott. Mert ahová eljutottak, az a hihetetlen esélyről szól, de ez az esély az alulteljesítés esetén presztízsveszteséget is hoz magával, amivel én nem tudok és nem is akarok közösséget vállalni. A nemzetitanács-választáson kapott felhatalmazás visszaigazolást parancsol. Mert 60 000 ember a sikertörténet részesévé vált azzal, hogy az összefogás-listára szavazott. Fontos, hogy ők a nemzeti tanács működése, hatékonysága szempontjából ugyanúgy éljék meg mindezt, mintha személyesen részesei lennének. Az MNT-ről elmondanám még, hogy fontos volna az alázat, mint ahogy egyáltalán a közéletben is az, amiről nálunk nagyon ritkán beszélünk, mert talán avítt fogalomként éljük meg. Jó volna, ha ezzel a fogalommal mindazok foglalkoznának egy kicsit, akik a közéletben bármilyen pozícióban vannak. Nemcsak a párttisztségre és a nemzeti tanácsra gondolok, hanem pl. a médiában, a kulturális életben és az oktatásban dolgozókra is. Nagyobb áldozatvállalás kellene mindenhol. Az áldozat nem megalázkodást jelent, hanem szolgálatot. Szeretném, ha a nemzeti tanács ezt a hozzáállást és ügyintézést etanol értékűnek tartaná. A 28 MNT-s tag a 60 000 ember vállán áll. Azért jutottak oda, mert 60 000-en alájuk tették a vállukat. Vonatkozik ez az MNT elnökére is, az MNT adminisztrációjában szerephez jutókra, mindenkire egyaránt.
Összefogással megvalósítható-e, hogy a magyarok kirekesztése a munkahelyekről visszafordítható legyen?
– Megállítható és visszafordítható ez a folyamat, mint ahogy a '90-es évek kiszorítása sem tudott örök életű lenni. Vagy az utóbbi 90 év időről időre ez megtörténő újabb és újabb intenzitású kiszorítása sem tudott végérvényessé válni. Ugyanúgy ez sem fog. Hogy a VMSZ erősebb pozícióhoz tudjon jutni, ahhoz több szavazat kell. Hogy napról napra igazolni tudjuk ezt az elvárást, ez az én számomra az alázat és az elkötelezettség.
Bizonyára sokat jelent Önnek, hogy Orbán Viktor miniszterelnök úr a határon túli magyarok közül elsőként önnel találkozott hivatalba lépése után?
– Számomra nem ez a pillanat a legfelemelőbb az elmúlt időszakban, hanem az, amiről eddig beszéltem, egészében véve gyönyörű történet. Ennél szebbet elképzelni sem tudok. De léteznek pillanatok, amelyek nagyon felemelőek voltak még. Ebbe a sorba tartozik Sólyom elnök úr decemberi, félnapos látogatása a 100 000. feliratkozó apropóján. De legalább ennyire felemelő volt a március 15-ei, háromnapos itt-tartózkodása is. Azon élmény miatt, ahogy várták a vajdasági emberek Sólyom László elnök urat. De úgyszintén felejthetetlen marad számomra Orbán Viktor decemberi látogatása, amikor meglett a szükséges törvényes minimum a névjegyzékhez, és ilyen pillanat volt még a nemzeti együvé tartozás törvényének kihirdetése június 4-én, az Országgyűlésben, valamint természetesen ebbe a sorba tartozik a találkozás Orbán miniszterelnök úrral az első munkanapján. Azt látom, hogy a vajdasági magyar közösség aktuális kihívásai sohasem voltak annyira a figyelem középpontjában Magyarországon és a Kárpát-medencében, mint az elmúlt 11 hónapban. Mert az említett látogatások sorra azt igazolják vissza számomra, hogy önmaguk miatt szurkoltak, hogy sikeresek legyünk. Számunkra ez a 11 hónap azért is felemelő, mert bizonyítottuk, hogy függetlenül attól a kálváriától, amin az elmúlt 20 évben keresztülmentünk, talán a legéletképesebb részei vagyunk az egységes nemzetnek.
