Említettem már, mostanában megtalálnak rejtőzködő történeteink, és ez engem határtalan boldogsággal tölt el. Mintha most kellene pótolnom mindazt, amit gyerekkoromban elmulasztottam. Persze a régi nyarak nagy-nagy könyvélményei máig elkísérnek, ám azok a csodák – bármilyen színesek is voltak – távoli tájak, idegen világok embereiről szóltak, s lenyűgöztek ugyan, de nem éreztem őket a magaménak. Az a régi nyár, mely Tamási Áron könyveinek társaságában telt el, megnyitotta szívemben a székelység megismerésének olthatatlan vágyát, de oda is csak Jókai Senki szigetén keresztül szerettem volna eljutni, mert azt közelibbnek éreztem magamhoz. Mennyi elbűvölő történet, s mind-mind rettenetesen távol van a mi világunktól! Ma már sajnálom, hogy tízévesen nem akadt senki, aki a kezembe adta volna a rólunk, a mi világunkról szóló könyveket. Köztük talán Tarczay Erzsébet 1929-ben megjelent Kálmán Király című művét, melyet az írónő ugyan történelmi elbeszélésnek nevezett, de voltaképpen Benedek Elek szelleméhez hű történelmi mesét kínál az ifjúság számára. S aki a saját szülőföldje történeteit keresi, az boldogan követheti országlása útjain egykori királyunkat végig a Tisza mentén, le egészen Zimonyig, amint a Szentföldre igyekvő keresztes lovagok duhaj seregét kíséri, majd katonáival nyugatnak fordul, Zágrábnak veszi az útját, hogy ott felkeresse az elődje, Szent László királyunk alapította erődtemplomot. 1097-et írtak akkor, s jeles dolgai voltak arrafelé a magyar királynak!
„Lelkes katonaarcokon nézhetett végig Kálmán király, amikor serege élén a Dráva mocsaraihoz elérkezett”. Okuk lett volna megrémülni az ismeretlen világ eme rejtelmes küszöbén, de ők töretlenül meneteltek előre, mint akiket hív az ismeretlen harangszó. És a hosszú vonulás után egyszerre Zágráb dombjai között ott állt előttük a keresett székesegyház. „A templomdombot mély árok vette körül. Az árkon itt-ott fahidak vezettek keresztül. Fent a dombon, erős fallal körülvéve, bástyákkal megerősítve ott állt a templom, melyet László építtetett, és a magyarok első királyáról nevezte el. Éppen harangoztak. Kongó, érces hangon szólt a harang. Meghatottan hallgatták a magyar katonát. Mintha István király beszélt volna hozzájuk.” A történet ismert: a László király által meghódított horvát területeken Könyves Kálmán megerősítette a Szent Korona uralmát, ám hogy azt a tizenkét ajándéknak szánt és finoman kikészített nyestprémet a horvát főnemesség valóban Kálmán lábai elé terítette-e – nos, az már önmagában is meseszerűvé teszi a történetet.
Kálmán király azonban a Kulpa folyó mentén folytatta útját a tenger felé, és miután Gvozd hegységnél legyőzte Petúr horvát fejedelmet – akinek sírja ma is ott van valahol Petrova gora sziklái között –, ment tovább a gazdag tengerparti városok irányába. Seregével megküzdött a karsztvidékkel is, s „ahogy felértek a hegytetőre, elhallgattak. Néma, meghatott csenddé változott az örömrivalgás a tenger bűbájától. Fönn állottak a magasban, és messze lent ott csillogott a nagy víz, a határtalan tenger. Bűvös ereje fölszállt a vitézek lelkébe, és megragadta őket hatalmas erejével. Érezték, hogy nem engedi el őket többé soha. (…) Kálmán király is ott állt emberei között. Mentéje lobogott a hűs északi széltől, de ő még süvegét is levette fejéről.” Megindítóan szép történet: kilencszáz éve minden tengerre igyekvő magyar ember így pillantja meg az Adriát. Teleki Domokostól, Wesselényi Miklóson és Jókain, Cholnoky Viktoron és Kosztolányin át egészen kiránduló középiskolásaink népes seregletéig hiteles beszámolók sora őrzi a találkozás nagy pillanatát. Évszázadok óta közös az élmény, és közös az öröm is.
Felteszem: szorosabban kötődnénk a magyar tájhoz, ha az irodalmi művek is megcsillogtatták volna előttünk a szülőföld varázsát, ha emberi sorsokban is megjelenhetett volna előttünk a vidékünk történelme. A mi ezeregy éjszakánk bűbája azonban valahogyan eddig elkerült bennünket. Pedig csak karnyújtásnyira vannak tőlünk a rejtőzködő titkok, csak el kellene indulnunk végre feléjük.
