Nem tudom, van-e még dinnye Törökbecse aracsi dűlőiben, érdemes-e még ma is forró nyári délutánokon átúszni érte a Tiszát, ahogyan azt kamasz koromban a cimborákkal gyakran megtettük. Ma is a számban érzem a könnyen szerzett gyümölcs mézédes zamatát, ami a hullámoknak feszülő virtussal együtt örökre lerakódott a régi nyarak emlékeinek kincstárában. A turkesztáni kán asztalára nem kerültek olyan pompás falatok, mint amilyenekkel a Torontálból a Bácskába úszva átlökdösött, áthajtott nyolckilós görögdinnyék jutalmazták meg a pogány kalandorokat ott, a füzesek árnyékában. Már a gyermek hozzáedződik az égaljhoz – jutnak eszembe Jókai Mór sorai, melyeket tiszai útja során valamikor az 1880-as évek vége felé vetett papírra, lehet, hogy éppen ezen a vidéken. A komáromi születésű író, akinek gyermekkori élményeit a megfontolt és megbocsátó Duna jelentette, maga is a pogányság ősi dévajságát látta abban, ahogyan a tiszai ember az ártéri füzesek lombkoronái közül kivadászott vadkacsa pecsenyéjét pénteken az asztalra tette, mondván: csak nem lehet az hús, ami a fán terem! Krumplival pedig a tiszai ember soha nem szomorította a gyomrát, hanem – a krónikák szerint – kapros káposztával vetett új fészket a szerencsétlen récének.
Úsztunk hát dinnyéért a túlpartra – és közben nagyon-nagyon szabadnak éreztük magunkat a folyó mellett, melyről másfél évezreddel korábban maga Priszkosz Rétor is, a szkíták fejedelmének, Attilának az udvarában tett látogatásáról készült követi jelentésében oly lelkesen írt. A Tigas folyót az Ister és a Tiphesas (Temes) között lelték meg, mely bőségével és gazdagságával a bizánci diplomatát is elkápráztatta. „A falvakban különféle élelmiszereket készítettek számunkra, kenyér helyett kölest, bor helyett pedig méhsört (mint ők nevezik: medost) – jegyezte fel a diplomata. – A kíséretünkben lévő szolgák is kaptak kölest és árpából készült italt, amit a barbárok kamosnak hívnak”, őket azonban kellő eleganciával, fatörzsekből vájt csónakokon vitték át a túlpartra.
Semmivel össze nem téveszthető, sajátos világ a Tisza-mente, Tömörkény István és Móra Ferenc egész életműve nem volt elegendő, hogy megfejtse annak titkát. Folyton belemerültek, folyton a nap felé emelték a tiszai élet egy-egy részletét, de ők sem lelték a misztérium lényegét. Talán a halász-fejedelem, Bitó Mihály került hozzá a legközelebb, amikor megérzéseire hagyatkozva 1896-ban a millenniumi kiállításon külön pavilonban mutatta be az akkor még leghűségesebbnek tartott magyar folyó sajátos világát. Hűsége, mely a folyó mellett élő ember történelmében jelenik meg (makacsul és kitörölhetetlenül), azóta is kikezdhetetlen. Jókai azt is tudni vélte, hogy a Tisza az árterületével biztosította jólét mellett rendre a hadak urának is áldozott, a forrásától kezdve várak követték az útját: Leányvár, Tokaj, Szolnok, Alpár, Csongrád, Szeged, Zenta, Óbecse (így ő!) erődítményei követték egymást, és az őskori védsáncok, a Csörsz-árka, s már közel Titelhez, a nagyobb és a kisebb római sánc romjaikban is őrzik a zord idők emlékét. S ahol én egykor önfeledt lubickolással mértem a két part közötti távolságot, valaha teljes pompájában bomlott ki az élet: „Balján a búzaosztó Bánát, az ország Kanahánja, jobbján a Bácska, sajátszerű földtani alakulásával, a telecskai dombláncolattal.” A törökbecsei kikötőkből pedig súlyos terhükkel indultak útjukra a gabonaszállító hajók, hogy felfelé a Dunán egészen Komáromig és Győrig, s lefelé a Száván és a Kulpán, majd az irdatlan hegyi utakon át egészen Fiuméig vigyék a magyar aranyat. S a boldog idill közepette csak a messziről jött óbecsei orvos-költő, Szászy István vette észre, hogy e tájon hiányoznak – elvesztek, vagy nem is születtek volna meg? – a tiszai balladák, nosza, hát írt egy egész balladakoszorút. „Zúgó orkán szánt a vízen, / A malom is reszket; / Piczi sajkán Perő Terka / Evezője veszteg… / Csapkodó hab veti, hányja / S egyre lejjebb hajtja… / Most fordul föl!... Most merül meg!... / – Örök isten, könyörülj meg!... / Könyörülj meg rajta!...” Mert a Tisza lelkéhez-szelleméhez ez is hozzátartozik.
