Azon tűnődöm, hogy az erődtemplom fogalma miért csak Erdélyben ismeretes. Annyi bizonyos, hogy azon a területen a tatárjárás közel ötévszázados fenyegetései alakították ki a templomoknak megerősített falakkal, olykor bástyákkal és tornyokkal övezett együttesét, amely az Ázsia pusztáiból be-betörő, gyilkoló, fosztogató, ám a zsákmányszerzés után rendre visszavonuló hordák elől nyújtott menedéket a környék lakóinak. S ha a martalócok netán hosszabb időre ottfelejtették volna magukat a vidéken, a sanyarú idők túlélése érdekében a lakók magtárakat, éléskamrákat is kialakítottak a várfalak vagy a templom eldugott zugaiban, ahol gabonát, pityókát, paszulyt, füstölt húst és szalonnát halmoztak fel. Idővel, a faluközösségek társadalmának megszerveződését követően is megmaradt az élelmiszernek e közös tárolási formája, s a székely összetartás jelképeként ínséges időkben mindenki egyformán részesülhetett a tartalékból. Egyszerre történelmi és társadalmi jelenség tehát az erdélyi erődtemplom, melynek építészeti formáját másutt is megleli ugyan az utazó, ám az esetek többségében csak hadászati funkciójának maradványait ismerheti föl bennük.
Évezredes története során egészen a XIX. századi neoklasszicista korszerűsítéséig erődtemplom-jellege volt a zágrábi – egykor Szent Istvánról elnevezett, ma Mária mennybemenetele – székesegyháznak is, ahová a jószerencse ezen a tavaszon a budapesti Országos Széchényi Könyvtár kirándulócsoportjának tagjaként elvetett. A megerősített bástyafalak elülső része ugyan mára már eltűnt, a megmaradt három oldal azonban még sejteni enged valamit az erődítmény fönséges évszázadaiból. Ha van magasztos épület Európának ebben a szegletében, akkor a horvát nemzet jelképévé nőtt katedrális mindenképpen az. Egyszerre érhető tetten a méltóság büszke pompája, az isteni gondviselésbe vetett kimeríthetetlen hit, a lélek örökkévalóságának reménye és a sorsáért felelős ember alkotókedvének ragyogó teljesítménye. A székesegyház tornyai alatt az esendő embernek valóban az az érzése: ez a katedrális maga az átmenet a gyarló földi létezés és a mennyei örökkévalóság között. Önmagában talán nem is ez a különös, hiszen a katedrálisnak eleve ez a funkciója, a rendkívüli az, ahogy ez magából a jelenségből, a hit eredendő megtestesüléséből sugárzik. A horvát nép ugyanis a templom minden kőcsipkéjébe, mellékoltárainak minden nemesen hímzett terítőjébe beleszőtte a sorsa, a történelme iránti háláját, érezni, amint az oltárképeket, a szobrokat és a szószéket belengi az öröm, a tisztelet és a rajongás. Ettől olyan élő és eleven a zágrábi székesegyház, melynek egyik neogótikus mellékoltárának fülkéjéből az egyházközösséget alapító Szent István királyunk, a templomépítő Szent László és Szent Imre herceg szoboregyüttese néz szembe az érkezővel, aki a magasba szegezett tekintettel éppen Cirill és Metód 1900-ban épített neobizánci oltára tövében ragadt le. S hogy a közelben fölmagasodik Jelačić bán büszke ércszobra is, egészen természetes. A központi helyen, a katedrális szentélyében van azután a kommunista önkény mártírjának, Alojzije Stepinacnak, Zágráb érsekének a nyughelye, az egyik nemzeti zarándokhely is. Az utolsó vacsora remek domborműve, a glagolita írásbeliségnek állított emlékmű meg a horvát és magyar bánok szobrainak népes sereglete fogja egybe az évezreddé súlyosodott időt, amely szabaddá teszi a messzi földről érkezett zarándokot is.
Csak később, egy tengerparti halászfalu ugyancsak öreg templomában ért utol a misztérium megélt titkai megfejtésének varázsa, ahol a szentmise keretében a horvát nép a magyar fülnek szokatlan módon, zsoltárként énekelte a Miatyánkot. Feszülő kebellel, szinte ujjongva, lelkesen zengte: „szabadíts meg a gonosztól”! Nem remegő hangon, suttogva és halkan elrebegve, magára maradt lélekkel, büntetéstől félve, lesütött tekintettel, alázatba burkolt könyörgéssel, ahogyan azt magyar templomainkban megszoktuk, hanem föl, egyenesen az égbe kiáltva: „tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség!” Ahogyan csak azok tudnak énekelni, akik naponta Isten áldásaként élik meg az élet minden nyűgét és szépségét. Az ember, aki biztos az Úr kegyelmében.
