Nem tartozom azok közé, akik az iskolába indulásuk minden pillanatára jól emlékeznek. Azt tudom, hogy nagyon csalódott lettem volna, ha szép emlékű tanítóbácsim helyett egy rideg felirat fogad. Csalódottak lehetnek ma azok a hat- és hétévesek is, akiknek a várva várt tanévnyitója egy nappal későbbre toldódik, vagy ha nem is, hát nincs jelen a tanítójuk.
Merthogy hiába remélt sok ezer tanuló, szülő Szerbiában egy békés tanévkezdetet, ez ismét csak elmaradt. Csalódnia kellett az oktatásügyi miniszternek is, aki alig egy héttel ezelőtt még úgy nyilatkozott, nem látja okát a sztrájknak, és zökkenőmentes, nyugodt tanévkezdetet ígért a mintegy 900 ezer szerbiai diáknak. Merthogy valóban nagy család az iskolás korosztály: több mint 600 ezer általános iskolai és közel 290 ezer középiskolai tanuló, benne a mintegy 230 ezer vajdasági diákkal, és ezen belül a mintegy 16 ezer magyar ajkú általános iskolai, és 2500–3000 középiskolai diákkal.
De nem mindannyiuknak szól(t) ma az iskolacsengő. A Szerbiai Oktatásügyi Dolgozók Szakszervezete Uniójának tagsága ugyanis tiltakozó megmozdulást tart ma délben a fővárosban, és csak holnap kezdi meg a munkát. Ezzel nemcsak sok ezer kisdiák, de a miniszter terveit is keresztülhúzták, aki szemmel láthatólag hitt abban, hogy az oktatásügyi szakszervezetek szorongatása ellenére sikerül a tavalyihoz hasonlóan sztrájkmentesen indítani a tanévet. Sok-sok év után ugyanis tavaly szeptemberben először kezdődött tiltakozás nélkül a tanév, addig sorozatosan az alacsony bérezés miatt tiltakozott a pedagógustársadalom.
A szakszervezetiek akkor többek között azt rótták fel, hogy a minisztérium magára hagyja a mintegy 10–15 ezer fős tanügyi munkaerő-felesleget az ésszerűsítés során. Egy évvel korábban még az ésszerűsítés gondolata váltotta ki a nemtetszésüket, idén viszont a nyolc pontban foglalt jegyzék egyik sarkalatos tétele épp az ésszerűsítés, csakhogy az ellenkezés helyett most annak sürgetésével találkozunk. Kákán is keressük a csomót? Az anyagiak kissé háttérbe szorultak, bár szó esik arról, hogy az átlagbér 323 euróra csökkent, és hogy az államnak „mindössze” 320 millió dinárral kellene többet fordítani az oktatásügyre havonta, és máris négy százalékkal növelhetné a béreket... A béremelést mégis kihagyták a követeléseik közül, feltehetőleg bölcsebbnek látták hallgatni, mert antipátiát váltott volna ki az egyre nagyobb munkanélküliséget és elszegényedést jegyző országban, másfelől pedig nincs reális alapja a fizetésemelésnek, amíg a Nemzetközi Valutaalap diktálja a szabályokat. S ezt az ország igazán erős szakszervezetei, az oktatásügyi szakszervezetek tisztán látják.
Épp ezért lepett meg sokakat – így a minisztert is –, hogy mégis, mintegy erejüket fitogtatva, a szakszervezetek újfent tiltakozásba kezdtek.
Szóval, az indíték nem igazán világos, de ettől függetlenül a szerbiai iskolák közel egyharmada ma nem dolgozik. Lesz olyan iskola, amelyben a tanárok csupán egy része sztrájkol, a másik része nem, de bizonyára olyan tanintézmény is lesz, melyben a diákok meg sem érzik a fővárosi tiltakozó megmozdulást.
Kérdés viszont, hogy mennyit lendíthet az oktatás szekerén ez az erőtlennek tűnő, amolyan „szokványos, szeptemberi” tiltakozás? Általa racionálisabb lesz-e az iskolahálózat, aláírják-e a kollektív szerződést, módosítják-e az általános iskolai oktatásról szóló törvényt, kiharcolják-e a nagyobb költségvetési kiválasztást...? És, ami nem kevésbé fontos: milyen tankönyvből, milyen tantervek szerint, milyen iskolákban, milyen tanárok irányításával kezdenek tanulni a ma iskolába induló gyerekek? Erről most nemigen esik szó. Pedig fontos dolgok ezek, a legfontosabbak egy diák számára. Főleg, ha nem akarunk csalódást okozni neki.
