Nem mindenki bízik abban, hogy külföldön egyszerűbb, jobb, biztonságosabb. Vannak, akik egyszerűen ragaszkodnak a szülőföldjükhöz. Mint ennek a kilenc újvidéki kisdiáknak a szülei. (Fotó: Ótos András)
Kilenc kisdiák – kevés vagy elegendő egy osztály megnyitásához? Kevés, vagy elégséges ahhoz, hogy egészséges oktatási és nevelési légkör alakuljon ki, hogy nyolc év után kellő tudással felvértezett, tettre kész, versengésre is képes gyerekek hagyják el az iskolát? De, nem csak kilenc fős osztályokról tudunk, vannak osztályok, melyekbe mindössze öt, hat diák jár. A civil szféra és a tartományi oktatási titkárság hathatós támogatásával, a minisztérium jóváhagyásával szinte kivétel nélkül megnyitják ezeket a minimális létszámú osztályokat, amennyiben kérik. Legalábbis egyelőre. Dicséretes ez, igazán. Annál inkább, mert valamennyien tisztában kell legyünk azzal, hogy ez a helyzet sem tarthat örökké. Vagy lesznek gyerekek, és nagyobb létszámú osztályok, vagy pedig előbb-utóbb eltűnnek a tagozatok, és azokkal együtt sok minden más.
Nem az ünneprontás szándéka íratta le velem ezeket a gondolatokat, bár elismerem, sokkal szebb lett volna a kedves gyermekdallal indítani: Hívogat az iskola, / kapuját kitárja, / kis pajtásom gyere hát, / menjünk iskolába.... Talán a fenti illusztráción látható kilenc kisgyermek, az újvidéki Petőfi Sándor iskola újdonsült magyar ajkú elsősei is ismerik ezt a dalt, és ezt dúdolták a tanévnyitón.
Mégsem ez jut a képről eszünkbe. Sokkal inkább az, hogy ismét valami furcsa és érthetetlen partizánakcióval keserítették meg Vajdaság-szerte több iskolában a magyar nyelvű tagozatok tanévkezdését. Minthogy szinte szó szerint öt perccel 12 előtt, azaz augusztus utolsó napján értesítettek több iskolát a tagozat-összevonásról... Nos, ez az, amiből jogállamban nem kérünk. De még itt sem lenne szabad ilyesminek megtörténnie, annál inkább, mert megvan a tartományi jóváhagyás az osztálynyitásra. Az állóvizet mégis sikerült felkavarni. Csakúgy a szakszervezetieknek, akik még véletlenül sem hagynák ki a tanévkezdést, hogy felhívják magukra a figyelmet. Szeretném, ha egyszer már augusztus kezdődne a tiltakozásukkal, nem pedig a szeptember. Ámbár, sok mindenben nekik is igazuk van.
Most azonban a gyerekekre kellene figyelni, merthogy a tanévnyitás az ő ünnepük, az ő nagy napjuk kellene hogy legyen, nem pedig az adminisztrációé, a bürokráciáé, a felnőtteké. Mert a kedvezőtlen demográfiai mozgások ellenére az országban csaknem 80 ezren először lépik át idén is az általános iskola küszöbét, és körülbelül ugyanennyien hagyják el majd júniusban immár kisérettségivel/záróvizsgával. Egyelőre tankönyveik sincsenek, azt sem tudják pontosan hogyan vizsgáznak majd, csak reménykedhetnek, hogy minden jól végződik. Mert utána, a középiskolában mintegy 85 000 férőhely vár rájuk a tehetséggondozókban, szak- és művészeti középiskolákban, gimnáziumokban. Az idén végző középiskolások sem kell túlzottan aggódjanak, mivel nem várható, hogy lényegesen csökkenne az államilag finanszírozott férőhelyek száma az egyetemi karokon, vagy a szakfőiskolákon. Az ígéretek szerint nagy esély van rá, hogy folytatódjon a tendencia, és az állam jelentős mértékben támogassa a fiatalok továbbtanulási kedvét.
Nagy kérdés, mi lesz, mikorra a képen látható kilenc gyermek egyetemet végzett fiatalemberré cseperedik. Merthogy egyáltalán eljussanak oda, éveken át tartó családi támogatásra lesz szükségük, jó tanítókra, tantervekre, színvonalas tankönyvekre, jó középiskolára, nyelvismeretre, szakismeretre... Hadd, ne soroljuk tovább. S, ha mindez meg is lesz, vagy legalább ennek egy részét megkapják, itthon folytatják-e, itt ragadnak-e. Lesújtó volt annak a nemrégi közvélemény-kutatásnak az eredménye,mely szerint a szerbiai hallgatók 70 százaléka gondolkodás nélkül vándorolna ki külföldre, ha erre módja lenne. Mert itt munkahelyet, megélhetést nem talál, enélkül pedig családalapításra sem gondolhat.Gyakran hallani a fiatalok itthon tartásának szükségességéről, a munkahelyteremtésről, a kedvező lakásvásárlásról nyilatkozó politikusokat, félő azonban, hogy eztúl kevés ahhoz, hogy megakadályozzuk az elvándorlást, sőt, hogy visszacsalogassuk a már elvándoroltakat. Mert még tanulni is szívesen mennek külföldre.Azt gondolják, hogy ott egyfelől színvonalasabb oktatásban részesülnek, másfelől, ha már ott szereznek diplomát, nagyobb eséllyel helyezkedhetnek el.
Lehet igazuk van, de nem mindenki bízik abban, hogy külföldön egyszerűbb, jobb, biztonságosabb. Vannak, akik egyszerűen ragaszkodnak a szülőföldjükhöz. Mint ennek a kilenc újvidéki kisdiáknak a szülei. Ha szerencsénk lesz, akkor körülbelül két évtized múlva az ő gyermekeik is itthon ülnek majd be az iskolapadba. Ők viszont akkor lesznek szerencsések, ha a mostaninál többen lesznek, ha nem lesz kérdéses a tagozat megnyitása, vagy a tankönyv elkészültének időpontja, ha...
