Nem ezen a néven szerepel az útikönyvekben a Fiume fölötti erőd, de a bejáratánál a levendulabokrok között álló, hófehér velencei szárnyas oroszlán még erre a névre kapja föl a fejét. Most éppen béke honol a vár körül, ezért nyitott könyvre támasztja elülső mancsát, ám ha komorra fordulna a csillagok járása – mondják –, kardot ragad a karmai közé. Szép legenda, mely magával ragadja a képzeletet, megidézve azon idők emlékét, amikor még Velence volt úr a Quvarnerói öbölnek ezen a vidékén is. A krónikák szerint éppen az Anjouk verekedtek az Árpád-házi magyar királyok vitéz seregeivel, s a Frangepánok erős elhatározása nyomán a horvát főurak éppen a liliomra tettek esküt, amikor 1291. május 10-ének titokzatos éjjelén az angyalok egy közeli sziklán elhelyezték Szűz Mária szülőházát – a Boldogságos Szent Szűz názáreti otthonát. Kegyelem szállta meg a vidéket, s a környék lelkes lakói fölöttébb örültek az ajándéknak, egészen 1294. december 10-éig, amikor a házikó váratlanul eltűnt, hogy idővel az itáliai Loretóban leljenek a nyomára. A máig talányos történet titkához az az éppen 1294-ben keletkezett Anjou-okmány vihet kicsivel közelebb, mely II. Anjou Fülöp mátkájának, az epeirosi uralkodó lányának, Margerita-Angelinek a hozománylistáját is megőrizte, s amelyen a felsorolt kincsek között szerepel a „Boldogasszonyunk házának szent kövei” bejegyzés is. A szentföldi keresztes lovagok – a feltételezések szerint – éppen akkor szállították a történelmi emléket a megrendelő udvarába, így eshetett meg, hogy Tersatto várának lakói néhány évig a magukénak vallhatták a csodát.
A levendulaillatú várfalak tövében azonban az ember menekülne a vaskos realitástól, jó hinni, hogy Mária egykori virágoskertjének ösvényén lépeget. Ami persze a forró nyári délutánon nem is áll olyan messze a vándorok – az Országos Széchenyi Könyvtár kirándulóinak – lelkétől, miután az egykori csoda helyén álló ferences rendház szerzetesei elbeszéléseikkel (és a kapros pálinkájukkal) kellő módon nyitottá tették őket a misztikum és a misztériumok előtt. Tagadhatatlanul a csodák világa ez a kék tenger feletti vidék, magasan az angyalok ösvényein időtlenné válnak a történetek. Szemben Veglia szigetének borókás lankái láthatók, melyek titokzatos templomokat rejtenek, sötét szerzetesi másolóműhelyekkel, ahol valamikor a glagolita írás horvát változata is megszületett. Hogyan is ne szárnyalna hát a képzelet?!
S ha már kolostorokról és rendházakról esett szó, érdemes felidézni történelmünknek még egy szomorú fejezetét. Miután az osztrák császár 1671. április 30-án Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet Bécsújhelyen lefejeztette, a két horvát és magyar nemesi család eltűnt a történelem porondjáról. A Frangepán-vagyon elkobzását követően a Fiume fölött magasodó Tersatto is a császári kincstár tulajdonába került. Az erődre törő katonák elől menekülnie kellett Frangepán (Ozolyi) Flórának is, Frangepán Ferenc árván maradt leányának, akinek történetét Garády Viktor, az elfeledett fiumei író oly megindítóan örökítette meg. „Végső pillantást vetett a tengerre, aztán hátat fordított neki, kétségbeejtő sejtelmével annak, hogy soha többé nem látja viszont. És megeredt, gyors szapora lépésekkel törve előre, mintha valami szörnyű látomány elől menekülne. Gyönge, fiatal leányka volt, bájos és szép. Sudár és karcsú a termete, s az arca olyan, mint a bíboros hajnalban nyíló liliom virága. A vonásai azonban komolyak, kemények voltak, valami nagy és mélységes búnak, gyötrelemnek a kifejezői.” De mert a Frangepán nevet akkoriban császári átok sújtotta, Flóra leány egyedül a pozsonyi Szent Klára rendi apácáknál lelt befogadó szeretetre, ahol hátralévő életét vallásos művek fordításával töltötte. Az ő tolmácsolásában jelent meg Budán 1743-ban a Jó reménységnek bújócskája című példagyűjtemény – amelynek címében talán éppen a saját sorsát foglalta bele.
És peregnek, peregnek sorra a történetek, szentek, papok, szerzetesek, királyok, hadvezérek és menekülő árvák szelleme lebeg a táj felett, Tersatto, Fiume, Buccari, Porto-Ré és Veglia megdicsőült alakjainak emléke belengi a magyar történelmet is.
