A Híradó bájos üdvöskéje (az éppen aktuális Mosoly) megkér engem, a nézőt, hogy szóljak hozzá az aktuális kérdéshez: vajon tényleg szívtelenek a magyar hivatalok? Ha úgy vélem, igen, nyomjam meg a maroktelefonom egy megjelölt gombját, ha nem, akkor azt a másikat. Gombot persze nem fogok nyomni most sem, s ennek több oka is van. A legfontosabbak egyike, hogy úgy érzem: nincs a világ összes telefonján annyi gomb, ahányszor e kérdés kapcsán lenyomnám az igent! Igen, szívtelenek a magyar hivatalok! És nyomban hozzáteszem: másfél évtizednyi hivatalnoki múlttal a hátam mögött vagyok bátor ezt ilyen egyértelműen leszögezni.
Fontosnak vélem azonban árnyalni a kérdést: a legkevesebb, hogy „szívtelenek” a magyar hivatalok! A magyarországi hivatalok túlnyomó többsége – a közép-európai hivatalok hagyományaihoz hasonlóan – embertelen, kegyetlen és mérhetetlenül ostoba! A mai magyar hivatal a legkisebb mértékben sem emberbarát, nagy hányada nem a fölmerült – és reá bízott – kérdés megoldásán munkálkodik, s a hatékony ügyintézés helyett elvész a bürokratikus részletekben! A magyarországi hivatal ugyanis pontosan olyan, mint amilyen a hivatalnoki kar, amely a legkülönbözőbb okokból eredően meghatározó szerephez jutott a hivatali ügyek intézésében, bonyolításában. A magyarországi hivatal pontosan olyan, mint amilyen a magyarországi hivatalnok – s ebben látom a gondok lényegét! A magyar hivatalnoki mentalitásban.
Amíg ugyanis szerencsésebb történelmi múlttal rendelkező nemzetek (és országok) hivatalait a szabad polgár ügyes-bajos dolgainak rendbetételére hozták létre, s ennek megfelelően a szabad polgár igényei és elvárásai szerint működnek – hogy számára a társadalom közigazgatási, piaci, pénzügyi szféráiban és a magánélet területén megteremtse a rendet, és biztosítsa a rendelvűség működését –, addig ez Közép- és Kelet-Európában egészen másként van. A térségben – s így Magyarországon is – a ma is létező Hivatal egy diktatórikus hatalom tovább működő intézménye maradt: erőszakos fegyelemteremtő és a fegyelmet megtartó gépezettel. A mai magyar állampolgár az egypárti diktatúra elmúltával is váltig azt érzi, hogy a hivatalt és a hivatalnokot az ő személyes szabadsága ellen találták ki: azért, hogy megtartsák őt az évtizedekkel korábban rákényszerített alattvalói helyzetében. A hivatali tolóablak innenső oldalán én ma sem az ország-, a nemzet- és a közösségépítő szabad polgár vagyok, hanem az elvetemült ellenség, aki a hivatal, és a hivatal képviselte hatalom monopóliumára tör. A renitens, akit fegyelmezni kell, és kordában tartani.
A hivatalnok ugyanis ma még mindig az állam képviselője, magatartásában a hatalom a maga nyers valóságában jelenik meg, legyen szó vécésnéniről, postás-kisasszonyról, vasúti jegykezelőről, adóellenőrről vagy önkormányzati alkalmazottról. A mai magyar hivatal még mindig magán viseli az erkölcsében, akaratában, szándékaiban, önbecsülésében és gondolkodásában (egész történelmi tudatában) megnyomorított nemzet valamennyi torzulását. Ezért érzi magát királynak (uralkodónak vagy párttitkárnak) a homályos tekintetű áruházi üvegvisszaváltó is; s az őt ért összes emberi kegyetlenségért a vele szemben álló vásárlón igyekszik elégtételt venni. Ezért marad a magyar hivatalok túlnyomó többsége a megtorlás és az elégtétel fóruma. És ez bizony óriási teher a mai, újjászületni készülő magyar társadalmon.
Meggyőződésem, hogy akkor lesz igazi demokratikus fordulat Magyarországon, akkor élhetjük meg társadalmi méretekben is a felszabadulást, ha végre sikerül humanizálni az állampolgári (és közéleti) ügyeinket intéző hivatalokat. Ha a tolóablak előtt állva végre azt fogom érezni, hogy az ügyemet intéző hivatalnok elhiszi rólam, hogy én is egy vagyok azok közül, akik a közösség boldogulásán munkálkodnak, s ebben most éppen az ő segítségét kérem. A hivatalnoki mentalitásban akkor remélhetek változást, amikor az ügyintézőm végre engem, a szabad polgárt fogja képviselni a fölöttem álló – egyébként a rend szempontjából ugyancsak elengedhetetlenül szükséges – állammal (és hatalommal) szemben.
