Nagy talány, hogy mi lesz jövőre, vagy később, és még azután az újvidéki általános iskolák magyar tagozataival. És nemcsak az újvidékiekkel, hanem sok másikkal Vajdaság-szerte: a megmaradt nyugat-bácskaiakkal, bánátiakkal, a beodraival, és sok másikkal. Jelenleg az újvidéki magyar tagozatok kerültek reflektorfénybe, mert volt, aki riadót fújt. Lett is belőle riadalom, félreértés, sértődés. Pedig itt is csak az történt, ami máshol: megszólaltak a gyerekeiket féltő szülők, a munkahelyükért aggódó tanítók és tanárok, és hozzájuk társultak mindazok, akik szívügyüknek tekintik a magyar osztályok megmaradását. Mert bármekkora közhely is, tény, hogy az anyanyelvi oktatással a nemzet megmaradása biztosítható, nélküle pedig veszik minden.
A magyar nyelvű oktatás elhagyása nyomán veszett el Szerémség a vajdasági magyarság részére, majd következett Bánát, és Bácskában is megindult az erózió délről és nyugati irányból is. Jó lenne végképp útját állni ennek a pusztító folyamatnak, megtalálni a módot, a választ a hogyanra, merthogy úgy tűnik, eddig nemigen tudtunk hogyan fellépni a jelenséggel szemben. Az MNT oktatási stratégiája számos pontban foglalkozik a legégetőbb oktatási gondjainkkal, sőt egészen meggyőző, konkrét intézkedéseket vet fel, melyektől azt reméli, hogy meg is növelheti a diákok létszámát a magyar tagozatokon. Úgy legyen!
Az e heti újvidéki szembesülés – mármint az MNT elnökének találkozója az újvidéki szülőkkel, tanítókkal, tanárokkal, megjelent érdekeltekkel –, mégis inkább arról győzött meg sokunkat, hogy bizony jókora űr tátong a nemzeti tanács és a szülők, a „nemzeti vezetők” és a „bázis” között, vagy úgy is mondhatnám: az elmélet és a gyakorlat között. Mert szép dolog az, ha valahol stratégiát dolgoznak ki, de az akkor lehet hasznos, ha ismernék, véleményeznék, magukévá tennék azok is, akik miatt készült, és akikről szól. De, mint kiderült ezen az összejövetelen is, erről szó sincs. Feltételezem, hogy nem az újvidéki szülők az egyetlenek, akiknek többsége nem olvasta – a mellesleg interneten megtalálható dokumentumot – az oktatási stratégiát. Azt hiszem ez nem bűn, sőt még csak mulasztás sem a szülők részéről, mert ők nem stratégiában, hanem egyszerűen gyerekekben gondolkodnak. Ha pedig van nemzeti tanácsunk, és annak idevágó stratégiája, akkor jól teszi, ha azt érvényesíti, ha bizalommal ismerteti az emberekkel, ahol csak szükség mutatkozik rá. Nemcsak azért, mert a megelőlegezett bizalmat megérdemlik – nagyon sokan komoly áldozatot vállalnak azért, hogy gyerekük magyarul tanulhasson –, hanem azért is, mert csak így kommunikálhat velük eredményesen.
Meg aztán valljuk be, tényleg nem babra megy a játék, a szülőknek olyan kérdésekről kell dönteniük, mint: valóban előnyt élvez-e majd a gyerek, ha szerb nyelven kezdi meg és fejezi tanulmányait? Mit veszít, ha megragad a konyhanyelvnél magyar nyelvtudásában? Milyen oktatásban részesül, ha összevont tagozatra kényszerül? És milyenben, ha a tanítónénivel együtt összesen öten vannak az osztályban?
Azért nehéz kérdések ezek, mert valóban sorsdöntőek. Nemcsak a családoknak, hanem a nemzet egészét nézve is. Se több, se kevesebb okunk nincs ennél arra, hogy megtaláljuk a megfelelő hangnemet egymással, és megtanuljunk kommunikálni az oly gyakori sértődés és sértegetés helyett. A szóban forgó találkozó számomra többek között azt is megmutatta, hogy igenis vannak bátor kiállású újvidéki szülők, de azt is, hogy nem szabad őket magukra hagyni, hiszen a húr már nem sokáig feszíthető. Gondoljunk bele, idén 17 elsős indult négy iskolába beosztva! Közös ügy, hogy felkutassunk minden gyereket, hogy a magyar nyelvű oktatás ügyének még több szülőt nyerjünk meg, mert csak így maradhat meg a magyar nyelvű oktatás az újvidéki iskolákban. És természetesen másutt is.
