Írott szóval a megmaradásért címmel szeptember utolsó hétvégéjén tartották meg Budapesten a Magyar Kultúra székházában a sorrendben immár a XV. Kárpát-medencei Napok című irodalmi találkozót. A rendezvény a másfél évtizeddel ezelőtt megszervezett Délvidéki Napok elnevezésű találkozóból nőtte ki magát Kárpát-medencei méretűvé, ám terebélyesedése nem hozta magával a remélt szellemi felfrissülést és a tartalmi gazdagodást. Egészen pontosan: valamikor 2000 követő években volt ennek a rendezvénynek egy reményteljes, felfelé ívelő szakasza, amikor a szomszédos államok magyar közösségeinek meghívott képviselői lelkesen adtak számot az otthoni sikerekről, az intézményeik működéséről, a sajtó, a könyvkiadás, a hagyományápolás eredményeiről – s olykor-olykor még a tervekről is, és e közös számvetést az összetartozás tudata tette ünnepivé. Mint amikor a nagy rohanás és az egész évi szétszórtság után egy szép pillanatban a családtagok végre körülülik az asztalt, és beszámolóik nyomán felmérik, hogy a mögöttük hagyott esztendőben sikerekben, eredményekben és örömökben mennyivel lett gazdagabb a család. És ilyen alkalmakkor volt ok a derűre, és volt reményteljes jövőbetekintés is.
Azután 2005 táján mintha megroppant volna valami a Kárpát-medencei magyarság soraiban: egyre keserűbbek lettek a számadások, egyre kevesebb szó esett a sikerekről, s akiknek az lett volna a feladatuk, hogy elkészítsék a szellemi gyarapodás leltárát, egyre keserűbben szóltak az otthoni helyzetről. Pedagógusnak immár nem volt öröm az ifjú nemzedékek neveléséről beszélnie, s az író, újságíró számára egyre kínosabb lett irodalomról és újságírásról szólni. 2010-ben már ott tartunk, hogy fél óra múltán a schopenhaueri reménytelenség keríti hatalmába azt, aki veszi magának a bátorságot, hogy meghallgassa az elszámolásokat.
Elvonatkoztatva a Kárpát-medencei Napok egyre komorabb hangulatától, hosszú évek tapasztalata alapján állítom: manapság keserűbb társaságot el sem tudok képzelni annál, mint amikor az utódállamok magyar írástudói számvetésre gyűlnek össze. Néha már úgy érzem, még egy ilyen „számadás”, és elkönyvelhetjük a nemzethalál tényét. Vagy fél tucatszor hallgattam már végig a sirámokat: hogy már nincs, aki bármit is tegyen, és nincs is kinek, hogy ha volna is kinek, nem éri meg, s ha meg is érné, akkor mégis, ki köszöni azt meg? Vége-hossza nincs a hangos sirámoknak és a látványos önmarcangolásnak, a tipródásnak és a pódiumon történő meghalásnak. Már régen nem hallani egy-egy új írói vállalkozás sikeréről, egy-egy folyóiratszám feletti örömről, esetleg egy tanulmánykötet megírásának derűjéről vagy a mostanában mégiscsak gyarapodó közös ünnepek meghittségéről. Mint egy megvert hadsereg tébláboló katonái vánszorognak céltalanul és reménytelenül szerte a Kárpát-medencében a magyar kultúra egykoron serény szolgái, széles lendülettel szórva a hamut önmaguk fejére, amiért egyáltalán elindultak ebben a ki-ki maga vállalta csatában. Mintha az írástudók egy jelentős részének ma már nyűg lenne a maga megalkotta szerep. E mostani rendezvényen az erdélyi írótárs messze kimagasló tisztánlátással mutatott rá: a templom és az iskola közösségmegtartó ereje mellett harmadik támaszként szükség lenne az írástudó értelmiség példamutatására és lendületes szerepvállalására is. Ez utóbbival azonban ma már nagy bajok vannak. És ez mélységesen igaz.
Két okból is igaz: egyfelől, mert az elmúlt két évtized során jól helyezkedő szerencselovagok (jól pártfogolt pojácák) sikeresen lejáratták az irodalom hagyományos szerepét, megfosztották azt közösségteremtő lényegétől, másfelől, mert az elmúlt időszak társadalmi és politikai sikertelenségébe beleroppant maga a közösség is, amely nem is olyan régen még kifejezetten igényelte a párbeszédet az író-alkotó szellemekkel. Ma szinte háttal áll egymásnak a kultúra egykor reményteljes szolgálója és az alkotói munkával lelkesíthető közösség. Hogy hogyan lesz ebből újra együttmunkálkodás? Csakis úgy, ha a klasszikus példák nyomán az írástudó értelmiség újrafogalmazza a maga önbizalommal teli, közösségépítő szerepét.
