Az utódállamok magyar közösségeiből árad a fásultság, az apátia, az utóbbi évek során tapasztalt megnyilatkozásaiból szinte sugárzik a megvertség-tudat, számvetéseik pedig arról árulkodnak, hogy láthatóan erőt vett rajtuk a reménytelenség – foglaltam össze tapasztalataimat az előző írásomban. Hozzá kell tennem: véleményemet személyes benyomásaimon túl írói, újságírói beszámolókra alapoztam, melyeket az esetek többségében megerősítenek a közéleti szereplők meglátásai is, ami azért lényeges, mert e két tábor tagjai az ismereteiket többnyire nem ugyanazon forrásból szerzik.
Az utódállamok magyarsága napjainkra láthatóan belefáradt a megmaradásért folytatott közdelem reménytelenségébe. 1990 táján úgy tűnt, a magyar kisebbségek társadalmi és politikai tekintetben újraépíthetik a maguk közösségét, létrehozhatják a maguk nemzeti intézményeit, melyek révén aktív alakítói lehetnek a saját életüknek, a maguk történelmének. Két évtized múltán azonban látniuk kell, hogy a Kárpátok széles karéjában mindahányan mélységesen csalódtak a reményeikben; semmi olyan nem történt velük, ami minőségében magasabb szintre emelve, teljesebbé tette volna az életüket. Hovatovább, az egzisztenciális és szociális biztonságuk soha nem tapasztalt (vagy csak a trianoni döntést követő években megélt) mélységekbe süllyedt. Hogy a kisebbségi magyar közösségek ma még nem üvöltenek a kétségbeeséstől – az csak a kínok „finomodásával” magyarázható, végtére is ma többé-kevésbé működő, deportálásoktól mentes demokráciák alattvalóiként tengetik reménytelen napjaikat.
Az utódállamok magyar közösségeiben sehol sem sikerült megalkotni az autonómiának és az önkormányzatiságnak azt a működő formáját, amely lehetővé tenné a demokrácia közvetlen megélését, s amely keretet és egyben tartalmat is adna a kisebbségi társadalmaknak. Ehelyett szinte kivétel nélkül az történt, hogy az érdekképviseletet vállaló egypártrendszerek rátelepedtek a közösségek mindennapjaira. Az életből tehát ismét csak az maradt, amit az egypártunk megenged az alattvalóinak. A kisebbségi magyar közösségeknek – talán az erdélyi magyarságot kivéve – ma sincsenek megfelelő oktatási, szociális és művelődési intézményei, nincsenek meg a közéletnek azok a fórumai, ahol megfogalmazhatnák egyéni és közösségi igényeiket, azokat az elvárásokat, amelyek a megmaradás biztos támaszai lehetnének. Gyanítom, ez a gyarmati állapot nem egészen véletlen, ezeket a közösségeket – rafinált politikával – többségi igyekezettel, el kell vinni az önfeladás állapotába. Az igyekezetnek megvan a látható eredménye: a templom, az iskola és a cselekvő értelmiség szentháromsága összeomlóban van. Az eklézsia szegény és tehetetlen, az iskola, mint intézmény idegen szellemiségű, az elit pedig mérhetetlenül rosszkedvű, bátortalan és irányt tévesztett.
És mégis, bármennyire is rosszkedvű, az értelmiségnek végre fel kell ismernie a feladatot: újra kell fogalmaznia a magyar közösségek nemzeti céljait. Nekik, valamennyiüknek üzent Szabó Zoltán, amikor 1939-ben a Szellemi honvédelem programjában rámutatott: „Egy nemzet nem akkor jut a végső veszélyek partjára, ha sokan fenyegetik. Hanem akkor, ha elveszíti önmagát, ha elveszíti a maga sajátos, és a világban páratlan mozdulatait.” Az utódállamok magyar közösségeiben ma mintha semmi sem mozdulna, mintha jég alá dermedt volna a világ. Mintha az országának már a kétkezi munkájára sem lenne szükség. Ilyen körülmények között hatalmas bölcsesség kellene ahhoz, hogy a cselekvő egyesek felismerjék: nem egyszeri állapot ez, volt már rá példa a történelemben, s hogy ilyen bénultságból is föl lehet egyenesedni. Én tudom, minden közösség olyan, amilyennek föl tudja magát építeni, amilyen képet képes magáról megalkotni. A történelmünk kell, hogy példát szolgáltasson igényességből, szellemi minőségből és a szándékok erejéből egyaránt. A tiltakozásnak és az elutasításnak a legnemesebb formája, ha a szellem embere (a gondolkodó ember) más és több akar lenni holnap, mint ami volt ma – ezt az emlékév alkalmával Széchenyitől is megtanulhatjuk.
