A Muravidék és Magyarország között immár nem Rédicsnél és nem Tornyiszentmiklósnál van a határ – a Dunántúl verőfényes őszi derűje ma újra egybemossa a vidéket. A táj valahol Vas- és Zalamegye, valamint Somogyország északi peremén ölt igazán történelmi arculatot, a Rába folyó, valamint a Kerka és a Lendva patak vidéke egészen a Dráváig szépségében és egységes hangulatában töretlen marad. Ha valahol találkozhat az ember a csalit és a berek népmesei fogalmával és jelenségével, akkor az ma az Őrség vidéke, és annak mediterrán folytatása: a Muravidék. Őszi gazdagságával a táj bennem Aquila János bántornyai templomban lévő hat évszázados Szent László-freskójának balladás színét idézi meg: az érett mezők okkersárga-barna átmenete mintha a szentély falairól csordulna a mezőkre.
A Muravidéken javában tart a tökszüret, a letakarított földeken százezrével hever a nemes termés, melyet a gazda rafinált gépekkel kibelez, a földgömbnyi tököt pedig átadja az enyészetnek. A termés az idén is olyan gazdag, hogy a világ összes tökös-mákos-túrós gibanicáját el lehetne belőle készíteni – erre azonban ma már nincs igény. Hogy a muravidéki ember ismeri-e a sült tököt, azt nem tudom; arra viszont elevenen emlékezem, hogy e páratlan csemege valaha bearanyozta a bácskai gyerekkoromat. Az Őrség és a Muravidék mára már méltán vált világszerte ismertté a tökmagolajáról, a Pityerszer környékén, az alsólendvai hegy lábánál és a hetési vidéken sok helyütt még ma is hagyományos módon, háznál ütik az olajat, melynek zöldarany csordulását oly jól esik kenyérfalatokkal fölfogni. Ízvilágában hozzá fogható csodát csak a Lendva környéki borok kínálnak az utazónak.
Lendva a Haholdokból lett Bánffyak ősi fészke, a muravidéki magyarság politikai, szellemi és kulturális központja, ahol a tízezer főre apadt szlovéniai magyarság intézményekbe szerveződve vívja elszánt küzdelmét a megmaradásért. Elevenen élnek emlékezetemben Bence Lajos költő és irodalomtörténész barátom szavai, miszerint: „Mi már egyszer kihaltunk, de szívós makacssággal sikerült az önfeladás felé sodródó közösséget visszafordítani a semmibe vezető úton.” Gazdag könyvkiadás, színvonalas magyar hetilap, önkormányzati hivatalok, hagyománytiszteletre épülő művelődési élet a bizonyság arra, hogy Szlovéniában is érdemes megmaradni magyarnak. Ha bárhol a Kárpát-medencében kétely ébredne azzal kapcsolatosan, hogy az értelmisége megmentheti-e a közösséget, annak bizonysága a Muravidéken meglelhető. Meglelhető akkor is, ha a helybéli panaszok olykor ennél komorabbra festik a valóságot – ők végtére is a szülőföldjükért aggódnak.
Nincs viszont aki aggódna Muraszombat elfogyó magyarságáért. Csípősre fordult őszi estén a Szapáriak kastélyának tövében egykori iskolatársam, az óbecsei Papp Jóska tényszerű adatokat közöl az OSZK kirándulócsoportjának tagjaival: a regionális központtá nőtt város húszezer lakosa között már csak négyszázan vállalják magyarságukat! – Hová lettek a többiek? Ott vannak a városi temető első három-négy sorában! A muraszombati magyarság egyszerűen kihalt! Hagyta magát kihalni, mert nem volt, aki ügyét felkarolta volna, nem akadt, aki szót emelt volna a megmaradása érdekében. A regionális könyvtár impozáns épületében ugyan ma külön felügyelője van a magyar könyvnek és a helytörténeti gyűjteménynek, minden más azonban már csak az emlékezeté.
Remegve fodrozik a Lendva patak, hajnalban őszi ködök telepedtek rá. Sárga leveleket sodor magával, bizonyságul arra, hogy valahol a távolban már megkezdődött a lombhullás. Mikor kezdenek fonnyadni otthoni kertjeink virágai? És mikor kezd hervadni a lélek? Azt hiszem pontosan akkor, amikor a bácskai magyar tanító már maga is elhiszi, hogy az Egri csillagok már nem egyéb a tömény unalomnál, arra sem érdemes, hogy a diákok kezébe adjuk. Ő már föladta, tőle már távol van a muravidékiek ügyszeretete és segítő szándéka. Mint ahogyan abban a választott képviselőben sem lehet bízni, aki az égető sorskérdések kapcsán kijelenti: nem az én kompetenciám! Muraszombatban ma már valóban nincsenek kompetenciák. De keserves volt az ide vezető út.
