(Fotó: Kecskés István)
Gyerekkoromban azt hittem, hogy aki dolgozik, az biztosan el tudja tartani magát és családját, bármikor vehet magának új cipőt, olyan melegre fűtheti fel lakását, amilyenre csak akarja, bármilyen élelmet megvehet magának, na meg persze a csokoládéról sem kell lemondania. Azt hittem, hogy az emberek csak Afrikában szegények, hogy csak a fekete kontinensen halnak éhen a gyerekek. Aztán felnőttem.
Vasárnap emlékezünk meg a szegénység elleni küzdelem világnapjáról. Bár az utóbbi években sikerült visszaszorítani a szegénységet, világszerte még mindig több mint 1,2 milliárd ember él a létminimum alatt, 776 millióan pedig éheznek. Naponta átlagban 25 ezer ember hal éhen, 3,5 másodpercenként egy. Többségük gyerek. Már túl hosszú ideje nem kell bekapcsolnunk a tévét ahhoz, hogy szegény embert lássunk. Amit a jóléti társadalmak csak a dokumentumfilmekből ismernek, az Szerbiában a mindennapok része. Nem látunk legyek lepte, felpüffedt hasú gyermekeket haldokolni az utcán, de a szegénység hozzátartozik mindennapjainkhoz, és egyre kíméletlenebbül fojtogat bennünket. Szerbia Lengyelországnál pillanatnyilag tízszer, Törökországnál pedig ötször szegényebb.
Míg a 2000-es évek közepén Szerbiában jelentősen visszaestek a szegénységi mutatók, addig tavaly negatív irányú változás vette kezdetét. A Köztársasági Statisztikai Hivatal felmérése szerint tavaly a szerbiaiak 6,9 százaléka élt a létminimum határa alatt, az idei év első hat hónapjában pedig 8,8 százalékuk. Idén az számít szegénynek, aki havonta 8020 dinárnál kevesebbet költhet. Továbbra is a falun élők a legszegényebbek, illetve a nagycsaládosok. Az iskolázottság is befolyásolja gazdasági helyzetünket: az iskolázatlanok és az elemi iskolát elvégzők élnek a legnehezebb körülmények között. A főiskolai vagy egyetemi diplomát szerzőknek „csak” megközelítőleg 1,7 százaléka szegény. Az utóbbi két évben a 18 évnél fiatalabb gyermekek, a 19 és 24 év közötti fiatalok, valamint a 25 és 45 év közötti felnőttek esetében növekedett legdrasztikusabban a szegénység, ám a nyugdíjasok is rendkívül rossz körülmények között élnek. A független szakértők szerint a valóságban sokkal több a szegény. A szakértők azt állítják, hogy a szubjektív szegénységi mutatók legalább kétszer akkorák, mint a statisztikai hivatal által meghatározottak.
A legszegényebbek szociális segélyt igényelhetnek. 2009-ben havonta átlagban 66 664 családnak, illetve 168 121 személynek utaltak át segélyt. A támogatásra jogosult egyedülállóknak valamivel több mint 5 ezer dinárt fizettek ki havonta, a kéttagú családoknak kicsivel több mint 7 ezer dinárt, a három és négytagú családoknak pedig 9, illetve 10 ezer dinárt. A segély azoknak a családoknak jár, amelyeknek semmilyen bevételük sincsen, vagy csak minimális összeget tudnak havonta megkeresni. Az összehasonlítás érdekében megemlíteném, hogy Németországban egy háromtagú család akár 900 eurós segélyt is kaphat. És Németország még csak nem is Svédország, ahol közismerten jól szervezett és stabil a szociális rendszer. A jóléti vagy nyugati országokban nem másodrangú emberként kezelik a szegényeket, emberhez méltó körülmények között élhetnek.
Szerbiában jelenleg 63 népkonyha működik, ahol naponta átlagban 40 ezren jutnak meleg ételhez. Több mint 2 ezer gyermek szorul a népkonyhák segítségére. A munkaügyi és szociális miniszter szerint a népkonyhák kapacitását legalább a kétszeresére kellene növelni a mostanihoz képest, és még akkor sem biztos, hogy kielégítenék a rászorulók igényeit. A népkonyhákban egyébként átlagban fél kenyér és fél liter meleg étel az egy személyre számított fejadag. Azt már senki sem tudja megmondani, hogy az itt étkezőknek jut-e más élelemre is a nap folyamán.
2004 és 2009 között a szerb kormány végrehajtotta a szegénység csökkentésére kidolgozott stratégiát, tavaly pedig az európai integrációért felelős kormányalelnök kabinetjének keretében kezdte meg működését a szociális bekapcsolódásért és a szegénység csökkentésért felelős munkacsoport. A munkacsoport hatáskörébe tartozik többek között az, hogy ellenőrizze a kormány kapacitását a szociális biztonság erősítésének terén. A munkacsoport egyik tagjától néhány nappal ezelőtt sikerült megtudnom, hogy pillanatnyilag a szociális védelemről szóló törvény módosítási tervezetén dolgoznak, amely a segélyek összegének növelését is előirányozná. Emellett több kapcsolódó jogszabályt és programot terveznek kidolgozni a közeljövőben. A munkacsoport munkatársa szerint a következő két-három évben várhatóan csökken a szegénység, illetve érezhetően javul a nélkülözők helyzete. A munkacsoport mindent megtesz ennek érdekében, biztosított a kedves hölgy.
Nem hibáztatom azokat, akik nem hisznek az államhatalomnak vagy az állami intézmények munkatársainak. Túl sok ígéret semmivé foszlását éltük már meg Szerbiában. Nagyon szeretném, ha a hölgynek igaza lenne, mert talán semmi sem fáj annyira, mint a szegénység, vagy látni a nélkülözőt. Nem szeretnék érzelgősnek tűnni, de a szívem szakad meg, amikor a boltban idős nénik vagy bácsik remegő kézzel kotorásznak pénztárcájukban. A legjobb esetben pont annyi pénzük van, mint amekkora a számlán szereplő összeg, de már azt is láttam, hogy egy-egy terméket ott kellett hagyniuk a kasszánál. Ilyesmi nemcsak az idősekkel történik meg, de a gyerekekkel is, és ők a legvédtelenebbek, ezért fáj annyira látni nélkülözésüket.
Ma már az sem biztosíték a megélhetésre, hogy valaki dolgozik. Az átlagember fizetése szemérmetlenül kicsi, az árak folyamatosan emelkednek, a dinár pedig egyre csak veszít értékéből. Így az is megesik, hogy a látástól vakulásig dolgozó emberek is kuporgatni és nélkülözni kénytelenek.
Az számít szegénynek, aki havonta 8 020 dinárnál kevesebbet költ. Az napi 267 dinár. Hogy lehet napi 267 dinárból jól lakni, havonta kifizetni a rezsiköltséget, és esetleg téli cipőt vagy kabátot vásárolni? 267 dinár csak a szánalmas túlélésre, az emberhez méltatlan tengődésre elég.
Kinek kell küzdenie a szegénység ellen? Legjobb esetben azoknak kellene, akiket egyszer mi, választópolgárok juttatunk hatalomra. Viszont azt sem tartom helyesnek, ha csak sopánkodunk és magatehetetlenül várjuk a jobb napokat. Nem nézhetjük tétlenül a másik szenvedését. Mindig van olyan, aki jobb helyzetben van annál a másiknál. Ne menjünk el egymás mellett üres és érdektelen arccal, vegyük észre a másik kínját és segítsünk. A számunkra talán jelentéktelen, említésre sem méltó javak másnak rengeteget jelenthetnek. Megszívlelendő a szabadkai Vöröskereszt munkatársának a kijelentése: „Szolidárisnak kell lenni. Mindenki segíthet. Nem az számít, hogy ki, mit és mennyit ad, mert az adományozó birtokában lévő kevés olykor sokat jelent annak, akinek semmije sincs”.
Vagy fontoljuk meg Teréz anya szavait: „Ne várjatok a vezetőkre: tegyétek meg magatok, ember az embernek”.
A templomba járás és az imádkozás még senkit sem tesz jó kereszténnyé. Ne csak akkor hivatkozzunk a Szentírásra, illetve a keresztény értékekre, ha a homoszexuálisok ellen kell érvelni. Figyeljünk egymásra és segítsünk egymáson. Én már kipróbáltam. És elhihetik nekem: nagyon jó érzés segíteni.
