A mai magyarországi társadalom ötvenkét év elmúltával is küzd 1956 szellemével, még mindig nem került méltó helyére a kommunista terror elleni lázadás ténye és története. A terror szellemének ma is élő örökösei még a közelmúltban, 2008 „demokratikus” parlamentjében is büntetlenül nevezhették az ötvenhatos népfölkelést ellenforradalomnak, a kádári elit egykor ugyancsak korlátlan hatalommal fölruházott volt katonája, Biszku Béla pedig rendületlenül az arcába vághatja az országnak: igenis, jogos volt a forradalom utáni véres megtorlás, helye volt a kivégzéseknek. Tudom, ha akadt volna valaki, aki megkérdezi, Haynau sem mondott volna egyebet az 1848–1849-es szabadságharcot követő, általa vezetett megtorlásról, a különbség azonban óriási, az 1860 után következő években már senkit sem érdekelt a hiéna véleménye, 1867 után pedig hamarosan méltó helyére került a magyar forradalom kérdése: nemzeti ügy lett a magyar függetlenségért vívott küzdelem történelmi ténye. A kádári unokák azonban 2006. október 23-án a forradalom fél évszázados évfordulóján ismételten az utcára szabadított rendőri terrorral figyelmeztették a fölszabadulni igyekvő Magyarországot: változatlanul övék a hatalom, és a hatalomgyakorlás minden eszköze az ő kezükben van.
A 2010-es országgyűlési választásokat követően kiszorultak ugyan a hatalom törvényalkotási folyamatából, de láthatóan továbbra is a kezükben vannak a törvényvégrehajtás intézményei, ami már önmagában is óriási veszélyt jelent a demokratikus Magyarország megteremtéséért tett erőfeszítésekre nézve. 1990 óta ugyanis egyetlen szabadon választott országgyűlés vagy kormány sem tett kísérletet a végrehajtói hatalom demokratizálására, ezért volt sikertelen minden, az ország valódi fölszabadítására és szuverenitásának visszaszerzésére tett kísérlet. 2006 októberében azonban a kádárizmusnak már csak annyi ereje volt, hogy még egyszer végigveresse Budapest 1956-ra emlékező népét, majd liberalizmusával és baloldalisága globalizált változatával együtt látványosan megbukott.
Vagyis: megbuktak a képviselői, a baloldaliság politikai megtestesítői, de nem bukott meg maga a kádárizmus. Az ugyanis változatlanul ott rejtőzik a lelkekben, a gondolkodásban, és még sokáig ott lesz a gondolkodásból fakadó tettekben is. Magyarországon a ma megjelenő könyvek többségének harmadik mondatából kiderül, hogy megfogalmazója mégiscsak a bolsevizmus „humanizált” kelet-európai változatának a híve, s párizsit sem lehet venni úgy, hogy annak csomagolásán ne jelennének meg a multinacionális érdekek.
Magyarországom ma, 2010-ben a kádárizmus örököseinek tábora azonnal kórusban üvölt, ha a társadalom mai nyomorából vezető kiútkeresés során a nemzeti sorskérdések megfogalmazásának igénye is fölmerül. Többségük váltig úgy érzi, a nemzeti gondolatot ma is rohamrendőrökkel és kordonokkal lehet csak kordában tartani. „Még nem elég?” – üvölt a névvel ellátott levél szerzője, aki egyik kedvelt lapom főszerkesztőjének fejtette ki a fölháborodását. Láthatóan, kidagadnak a nyakán az erek: „minden tűrés és a jó ízlés határait meghaladja az a lihegő nacionalizmusból táplált irredentista hangvétel és szerkesztési elv, amivel ez a trianoni szám átitatott. A magyar nép az elmúlt száz évben már többször is szörnyű árat fizetett a magyar nacionalizmus történelmi vereségeiért. Trianon is oda tartozik. Vagy nem értik?” S ha tényleg nem értenénk – írja –, hát forduljunk a Magyar Tudományos Akadémia tízkötetes történelemkönyvéhez, abban benne van minden! A levélírót kifejezetten sérti, hogy a lap címoldalán úgy jelent meg – ahogyan ő fogalmazott – Nagy-Magyarország térképe, hogy az nem tüntette föl a mai államhatárokat. Indulatából érzem, ha tehetné, azonnal a verőlegényeket küldené a szerkesztőség nyakára.
Ebben látom én az alapvető gondokat: Magyarországon verőlegénynek verőlegény maradt az unokája is – mondanám Csokonai után szabadon. Volt rá idő és mód, hogy a szlovák, az ukrán, a román és szerb nemzeti indulatot és elfogultságot Kárpát-medencei magyarként megtanuljunk a maguk helyén kezelni, de mit kezdjek magyarságunk rákfenéjével: a kádárizmus virulens lojalitásával?
