Örömmel olvastam az idei Szenteleky Napok rendezvényéről szóló beszámolókat, melyek irodalmunk nagy alakjának emlékét idézték meg, aki – ahogyan az egyik tudósító fogalmazott – „meghatározó egyénisége volt az első világháború utáni irodalomnak, a trianoni békediktátum megkötése után pedig kiemelkedően fontos szerepet játszott a Szerbiába szakadt nemzetrész irodalmi öntudatának kialakításában”. Szentelekynek ma nincs ugyan kerek évfordulója, legfeljebb annyi, hogy kilencven évvel ezelőtt költözött Szivácra, ahol azután irodalomszervezői munkássága és írói életműve kiteljesedett. De azért tetszik a Szenteleky Kornél szerepének pontos meghatározására tett kísérlet, hogy ő a magyarságot ért nemzeti katasztrófát követően vállalta a közösségteremtő és közösségépítő keserves munka rá eső részét. És ez hatalmas, erejét meghaladó vállalásnak tűnt, amibe ő maga is beleroppant.
De még ha beleroppant is, legalább kijelölte a délvidéki magyar író számára azt az utat, amelyet a közössége boldogulásának érdekében meg kell tennie, az elhivatottságnak azt az erkölcsi telítettségét, amellyel a magyarság megmaradásának az ügyét szolgálni lehet és szolgálni érdemes. Hogy mennyire és milyen mértékben lelt követőkre, azt – tétován és eléggé félszegen – csak az utóbbi években igyekszik felmérni itthoni szellemtörténetünk, melynek (ha jól értettem) a Szenteleky Napok idei mottója, az Utazók és otthonmaradók című számvetés is egyik fontos pillanata volt. A Szentelekyről elnevezett díj idei kitüntetettje, Gobby Fehér Gyula figyelmeztetett: nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy közösségünk a Szenteleky jelképezte kilenc évtized alatt háromszor „vesztette el saját elitjét”. Háromszor látott hozzá, hogy soraiból olyan alkotókat neveljen, akik „képesek saját kultúrájuk megteremtésére, akik tudnak törődni a közösség fejlődésével, akik nemcsak a megmaradás feltételeiről képesek gondoskodni, hanem a jövőt is képesek építeni”. Eltekintve attól, hogy a titóizmus idején Jugoszláviában a magyar kultúra ápolása és fenntartása messze nem jelentette egyben a jövőjének építését is, abban igaza van a díjazottnak, hogy a délvidéki magyarság kisebbségi élete során háromszor kényszerült újrakezdeni a társadalmi és szellemi építkezést. Először az újonnan alakult délszláv királyság erőszakosan kirekesztő szláv sovinizmusának idején, másodszor a kommunista-bolseviki terror vérgőzös mámorának uralkodása (és utóélete) alatt, harmadszor pedig… Nos, harmadszor a diktatúrák bukását követően, a villámgyorsan kibontakozó globális társadalmak berendezkedésének idején – vagyis éppen napjainkban.
És mert – ha olykor csak virtuálisan is, de – mégiscsak a polgári, az egyéni és közösségi jogok érvényesülésének korát éljük, talán érdemes lenne végre kendőzetlenül, a korábbi évtizedek másoknak tetszeni akaró ripacsainak hivalkodó törleszkedése nélkül számot vetni a sorsunkkal. Hogyan is néz ki ma valójában a délvidéki magyar társadalom, van-e még teremtő ereje a délvidéki magyar szellemiségnek, s hol vannak azok az (egyre kevésbé látszó) erőforrások, amelyeknek pezsgése lendületet adhat az egyéni és közösségi feladatvállalásnak? A kilencvenes évek néhány bátortalan kísérletétől eltekintve – a „hogyan tovább a háború után?” kényszerű körültekintését leszámítva – nem emlékezem, hogy bármikor, bárhol, bármilyen fórumon érdemben szóba került volna a délvidéki magyarság jövőjének kérdése. Hogy e kérdés mennyire a levegőben lóg, hogy mennyire időszerű ennek tisztázása, mi sem bizonyítja határozottabban, mint hogy az impressziók szintjén ugyan, de rendre felötlik a lapok és folyóiratok hasábjain, hangot kap a pályákat és életutakat összegző interjúkban, olykor pedagógusaink legkiválóbbjai didaktikai célokat látnak a kérdésben, mi több, megvitatását egyszer a Magyarkanizsai Írótábor is napirendjére tűzte. Érdemben azonban Szenteleky emlékéhez méltó módon senki sem tett kísérletet annak megválaszolására: hogyan lehet újjáépíteni a társadalmi-gazdasági erőforrásai és egyéni ambíciói tekintetében háromszor is kivérzett délvidéki magyarságot? Most, hogy az elmúlt két évtized során olcsó menedéket jelentő multikulturalizmust is immár csak a Vesta-szüzek őrzik, talán eljött az ideje annak, hogy újrafogalmazzuk nemzeti közösségünk létezése tekintetében megkerülhetetlen sorskérdéseit.
