Már vagy egy évtizede annak, hogy újra fölfedeztem magamnak Mikszáth és Jókai, s – visszafelé haladva az időben – Kemény Zsigmond és Eötvös József műveit, és mellettük, velük egy időben a XIX. századvég „modernjeinek”, Gozsdu Elek és Asbóth János társaságának regényeit és elbeszéléseit. Volt egy pillanat ugyanis, amikor elegem lett a hangulatokat sugalló posztmodernből, az erősen destruáló „mintha”-irodalomból, és egyszerre mesékre, történetekre vágytam, az irodalomtól a cselekvő ember hatalmát vagy törpeségét, diadalát vagy vereségét, megdicsőülését vagy oktondi vergődését – egyszóval valami mélyen emberinek a megmutatását vártam és reméltem. Csömöröm lett a bölcseleti okfejtésekből és a túlcsorduló virtualitásból, szabadulni szerettem volna a nyomukban támadt bénultságtól. Mesére vágytam, mint a megrémült gyerek, és történetekre, mint a maga erejét firtató kamasz. A modern kor irtja a fákat és a meséket – jósolta meg Mikszáth, a magyar irodalom egyik legkiválóbb mesemondója, megsejtve valamit az eljövendő évszázad külső és belső sivárságából.
Talán, mert nem vagyok az a szerencsés, akinek gyerekkora tele volt mesékkel és történetekkel – amelyek talpra állították volna bennem a lelket – most végre felnőtt koromra a történetek világában szeretnék élni, ott, ahol a heroizmust újra a Fanyűvő Jánosok képviselik, vagy ha nem is ők, akkor a Csipcsák Mátyás és az Orosz Sándor bácsik, akiknek alakjában az egész XX. századunk, valamennyi elképzelhető kínjával és megpróbáltatásával, menekülésével és hazatalálásával együtt volt jelen. Végighallgatott, szótlan bácskai gyerekkoromban az első ragyogó történetet kedves számtantanárom, Berec Tamás mondta el – véletlenül. Az osztálytársam kezében harmadszor is eltörött a kréta, amint a kivonást gyakorolta a táblánál, pedánsan odaírva a képlet mellé – miközben hangosan is kimondta – a „maradékot”. Mi az, hogy „maradék”? – kapta föl a fejét a tanárunk. Tudod te, hol van a Maradék? Az egy magyar falu Szerémségben… S akkor hallhattam először a történetet a török hódoltság utáni újratelepítésről, és a maradék magyarok sorsáról. Ezen az unalmas számtanórán – amelyre rajtam kívül ma már senki sem emlékezik – először ébredtem rá, hogy nekünk is vannak történeteink, hogy a mi világunk is történetekből áll. A történetekből és a történeteink hőseiből, amelyekről soha senki nem mesélt nekünk. Attól a pillanattól éreztem a hallgatás rettenetes súlyát. És megrémültem: miért nem beszél senki a történeteinkről? Mi az a titok, ami szótlanságra kényszeríti a közösséget; a legsúlyosabb, mindent átható szótlanságra, amely végül megteremti, szinte megszüli a történetek nélküli világot, a múltja nélküli közösséget.
Csak elképzelem: mi történt volna akkor, ha a tanítóink, a szüleink és a papjaink mesélnek, mesélhetnek nekünk a múltunkról: ha az elbeszélésekből idejében megtudom, hogy Damaszkin Arzén és Vojnich Oszkár – akiknek útleírásait és vadásztörténeteit az Ébred a dzsungelben Kittenberger Kálmán kalandos beszámolóival együtt olvastam – a mi vidékünk szülöttei voltak, s ahogyan ők, úgy sokan mások is innen indultak el a világba, hogy képességeikhez mérten nagyot alkossanak. Elképzelem azt a(z elveszett) nemzedéket, amelyik ismerve az előttük járók történeteit, önbizalomtól feszülő szándékkal indul neki az életnek, hogy lehetőleg egy lépéssel tovább jusson, messzebbre lásson az elődeinél. Mi lett volna akkor, ha a Bácskából és a Bánságból az elmúlt száz esztendő során hittel és derűvel indulnak el a világba az ifjú nemzedékek? Ha a megismert történetek tanulsága nyomán elhiszik, hogy ez az ő történelmük is, amelyet a magukénak vallhatnak, amelynek apró részleteiből fölépíthetnek egy értékeiben több, tapasztalataiban gazdagabb, egy mindenképpen otthonosabb világot? Ha közösséget éreznek a „maradékok” világával, a csatornaépítők, a városalapítók, az otthonra leltek és a közösségteremtők szándékával, olyan szoros kötésben, ahogyan az múltunk egyszeri nagy pillanatában, a XIX. század végén, Dudás Gyula és Iványi István történetíróink idején a művek hosszú sorában bomlott ki, amikor a táj és a lakója egy időre a történeteiben is a törvényalkotók erejével élt és létezett.
