A közösségek újjászerveződésének vagyunk a tanúi világszerte – s talán régiónkban is. Végre eljutottunk oda, hogy a globalizáció gerjesztette fogyasztói társadalom univerzális törekvéseivel szemben egyre határozottabban fogalmazódik meg az egyéni és a kisközösségi azonosságigényből származó elkülönülési szándék. Az ember újra a maga valóságában szeretné látni helyét a közösségben, s már tudja, hogy ez csak akkor lesz lehetséges, ha levetkőzi a lelki és szellemi kényszereket, melyeket a bank- és iparmonopóliumok erőszakkal kényszerítettek rá. Persze e szándékon belül ezerféle törekvés tapintható ki, a hangsúly azonban – láthatóan – az elveszített szuverenitás rehabilitálásán van. Ezért van az, hogy a figyelem fokozott mértékben fordul a múlt értékei és az értékteremtés tanulságai felé.
A közösségépítés terén megjelenő – történelmileg szükséges – értékteremtési kísérletek tanulságait kutatta a minap közel két tucat történész, művelődéstörténeti kutató, néprajzos és irodalomtörténész Zentán, a Vajdasági Magyar Művelődési Intézet és az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézete közös szervezésében Egyén és közösség címmel megtartott tanácskozáson. A központi kérdés az volt: hogyan alakult a közösségért tenni akaró egyének sorsa a történelemben? És persze a történelem adott-e teret a közösségért tenni akarók számára? A válasz természetesen esetről esetre más: a zentai történetíró, az első, szakmailag is képzett történészünk, Dudás Gyula hatalmas ambíciókkal feszült neki a pályájának, ám a szaporodó kudarcok egészen a Felvidékig űzték őt. Farkas Geiza, a társadalomlélektan kiváló tudósa előtt a trianoni döntés zárta el az érvényesülés lehetőségét, mint ahogyan Szenteleky Kornél is a kisebbségi sors társadalmi-politikai kényszereibe roppant bele. Sinkó Ervin a proletárforradalom győzteseinek sorában érezhette magát, nem úgy, mint Herceg János, akinek pályáját számos esetben a forradalmiságnak a kényszerei törték meg. Gachal János bánsági református püspököt árokba lőtte a partizán erőszak, Ágoston Sándor bácskai református püspöknek azonban maradt némi tere a krisztusi szeretet gyakorlására. Szó esett pártmunkásokról, akiket a sajátjuknak hitt forradalom falt fel, ismét mások pedig a hatalomgyakorlás mámorában érezték magukat sikeresnek. Katharina Ackermann, a titói kommunista lágerből szabadult, és Magyarországon át egészen Németországig sodródó sváb asszony naplója ugyanúgy egy rettenetes életről szóló beszámoló, mint a Rákosi rendszer pártmunkásának, Rab Antalnak a sorsáról készült pályarajz.
A tárgyalt életpályákban egyetlen dolog volt a közös: tehetségük és szellemi adottságaik révén valamennyien kiemelkedtek az átlagból, s a maguk helyén tenni szerettek volna valamit a közösség életének jobbítása érdekében. Az induláskor elképzelt módon azonban ez szinte senkinek sem sikerült. Elkoptak a küzdelemben, beleroppantak a vállalásba és elnyelte őket a történelem. Jöttek ugyan mások, de őket senki sem pótolhatta.
Hatalmas tanulsággal szolgált az életutak összevetése. Felismerhető módon kitűnt: nem elegendő az, ha egy közösségnek adódnak lelki és szellemi kiválóságai, akik programot teremtenek a társadalmi építkezéshez. Fórum, lehetőség is kell az egyéni megnyilatkozáshoz, az életpályák megfutásához. Ezek a lehetőségek azonban csak az intézményekben jelennek meg. Az írónak elengedhetetlenül szüksége van a közösségéhez szólás lehetősére, a lelkésznek a hitélet gyakorlására, a pedagógusnak pedig a katedrára – a társadalmi elvárásoknak keretet ugyanis az egyén és a közösség felől egyaránt csak az intézmények biztosítanak. Így válik érthetővé, hogy a mindenkori hatalom miért éppen az intézmények lehetőségeinek a korlátozásával, vagy – és most már hazai gondjaink sűrűjében járunk – az intézményalapítás jogának elvitatásával zárja gettóba a számára kellemetlen közösséget. Ma már nem elegáns erőszakkal elhallgattatni a közössége sorsának jobbítása érdekében megszólaló elitet, ennél sokkal egyszerűbb, ha nem biztosítanak lehetőséget az érdekek megfogalmazásának. A zentai konferencia tanulságai így kanyarodnak vissza a múltbeli problémák és napjaink gondjainak világába.
