Dinko Gruhonjić (Ótos András felvétele)
Ma van a tolerancia világnapja. A Tartományi Képviselőház toleranciadíját Óbecse község mellett az idén Dinko Gruhonjić , a Vajdasági Újságírók Független Egyesületének elnöke és a Beta hírügynökség tudósítója érdemelte ki. A világnap és a díj kapcsán a díjazottat arról kérdeztük, hogy mit jelent számára toleráns légkörben élni.
– Toleráns légkörben élni azt jelenti, hogy a személyes szabadság nem lehet korlátozhatatlan kategória. Ugyanis a személyes szabadságunkkal csak addig élhetünk, ameddig azzal nem akadályozunk másokat. Ez az én nézetem és életfilozófiám a toleranciával kapcsolatban. Nem elég az, hogy megengedhetetlen mások verbális zaklatása vagy fizikai bántalmazása, hanem azt is tudnunk kell, hogy a személyes szabadságunkkal nem élhetünk vissza, s annak gyakorlása közben nem korlátozhatunk másokat.
Ön úgy él, hogy a környezetében mindenkit tiszteletben tart, és teljes mértékben tolerálja mások magatartását?
– Igen, így élek, legalábbis igyekszem így élni. Folyamatos önvizsgálatot tartok, hogy előítéleteimet – mert előítéletei mindenkinek vannak – miként tartom kordában. Sokan közülünk nem is tudják, hogy vannak előítéleteik, csak bizonyos helyzetekben döbbennek erre rá. Ekkor derül ki, hogy bizonyos népcsoportok vagy embercsoportok iránt, okkal vagy ok nélkül, előítéleteket táplálnak. Persze az ember nem ezzel születik. Az efféle magatartást neveltetése, iskoláztatása során szerzi, vagy akár már felnőtt korában. Mostoha körülmények között élünk, ezért folytonos negatív benyomások érik az embert, amit tudnunk kell kiszűrni. Számomra sokat jelent az, amikor valaki felismeri és belátja, hogy téves úton járt, s külön tisztelem azt, ha ezt hangosan kimondja és megbánja. Tudnunk kell irányítani magunkat. Az ember céltudatosan fejleszti ki a másság elismerését.
Legtöbben már gyerekkorukban elsajátítják a tolerancia fontosságát. Ön hol töltötte a gyerekkorát, fiatalságát, s milyen szellemben nevelkedett?
– Banja Lukában születtem, Boszniában, vegyes házasságban, szüleim vezeték- és keresztnevéből tudni lehetett, hogy különböző nemzetiséghez tartoznak. A testvériség-egység légkörében nőttem fel, de a mi otthonunkban ez nem egy mesterségesen teremtett kommunista ideológiára épülő termék volt, hanem életforma. A környezetemben is a legtöbben ilyenek voltak, ami ma már – az azóta történtek ismeretében – kissé furcsán hangzik. Ettől függetlenül állítom, hogy helyes oktatási elvek szerint neveltek bennünket, s ami később bekövetkezett, az csak azért volt lehetséges, mert eltűnt a toleráns légkör, s helyébe a fasizmus lépett.
Manapság mennyire nehéz rábírni a környezetünket a toleráns magatartásra?
– Rettenetesen nehéz. Tudatában kell lennünk, hogy ez egy nagyon hosszú folyamat, de nem kell kétségbeesni, hiszen más nemzetek sem sokkal különbek nálunk, csak ők már végigjárták ezt az utat. El kell fogadtatni az emberekkel a toleranciát, és tanítani kell őket a toleráns viselkedésre. Van rá remény, hogy ez megtörténik, hiszen vegyük csak példaként az Amerikai Egyesült Államokat, ahol jelenleg Barack Obama az elnök. Valamikor elképzelhetetlen volt Amerikában, hogy fekete bőrű legyen a köztársasági elnök. Sokáig még csak nem is vették emberszámba a feketéket, de az emberi jogi küzdelemnek meglett az eredménye. Nálunk most kezdődött el ez a folyamat. Egy olyan országban, ahol nemrégen még háború és genocídium volt, biztosan sokáig fog tartani, de biztató jelek vannak. Elmesélnék egy anekdotát a hároméves David fiamról. Társasjátékot játszottam vele. Volt egy olyan feladat, hogy négy kép közül ki kellett választani egyet, amelyik nem illik oda. A képeken három fehér bőrű és egy fekete gyermek volt. Fölháborodtam magamban, hogy micsoda rasszista feladatot adnak ezeknek a gyerekeknek, mire a fiam egy fehér bőrű kisfiúra mutatott rá, hogy szerinte az elüt a többitől. Csodálkozva kérdeztem tőle, hogy miért. Ekkor azt válaszolta, hát nem látod apa, hogy ez az egyetlen gyerek, aki nem nevet?!
