Megdöbbentő interjút olvastam a minap napilapunkban: dr. Gábrity Molnár Irén egyetemi tanár, szociológus a magyarság általános Kárpát-medencei fogyatkozása kapcsán sötét képet festett az itthoni, délvidéki magyar közösség helyzetéről is. A 2002-es népszámlálási adatok szerint Szerbiában akkor 295 000 lélek vallotta magát magyarnak, ám ha az elmúlt évtizedben tapasztalt tendenciákat figyeljük – hogy naponta 11 emberrel, évente pedig közel egy faluval, 4300 lélekkel vagyunk kevesebben –, elképzelhető, hogy a néhány tízezer fős veszteséget újra el kell könyvelnünk. A helyzetet súlyosbítja az erőteljes szórványosodás is, az tudniillik, hogy az elmúlt évszázadban a Délvidék magyarok által egykor belakott területeiről vagy teljesen eltűnt, vagy elenyésző, jelentéktelen kisebbségbe került a nemzetünk, relatív többségben már szinte csak a Tisza mentén él a magyar közösség. A szórványosodás pedig azt jelenti, hogy az egyén már – a társadalmi lehetőségek hiányából eredő kényszerhelyzete folytán – átlépte az asszimilálódás küszöbét.
Az interjúban is fölmerült a kérdés – amelytől én mindig óvakodtam, mert túlságosan közhelyszerűnek éreztem –, hogy a 250 000 lélekszámú közösség képes-e még önmaga reprodukálására, kultúrája fönntartására, nemzettudata ápolására, s van-e ereje a szellemi nyitottsága révén szerzett tapasztalatait életerővé lényegíteni át, vagy teljes emberi energiája már csak a mindennapi létszükségletek kielégítésére elegendő – netán már arra sem. Súlyos, nehezen megválaszolható kérdés. Vári Attila az erdélyi Nyikómentét és Sóvidéket bemutató filmjét néztem a minap a televízióban, és elszorult a szívem a sok kiürült székely település láttán. Gazdátlan nemesi kúriákon, kiürült katolikus és református templomokon fúj át a szél, ez utóbbiak hat-nyolc évszázados kazettás mennyezetének székely rovásírása a Halotti beszéd és az Ómagyar Mária-siralom korát idézi, és nincs, aki kinyújtaná értük a kezét. Valamikor a tatárok meg-megújuló betörései elől még nemzedékeknek nyújtottak menedéket a vártemplomok erős falai, s a harangszó még Németalföldről is hazahozta a peregrinusokat. Mi veszett el mára a vidék lelkéből? Mivé lett az évezrednyi megtartó erő? Csak úgy eltűnt volna egyik napról a másikra? A diktatúra idején a szászok még menekültek arról a vidékről, helyüket román betelepülők foglalták el, a demokrácia elmúlt két évtizede azonban szélnek eresztette a Sóvidék egykor hagyománytisztelő magyarságát is. Bizonyos, hogy nem a vidék szelleme tört meg – valami másnak kellett lejátszódnia a lelkekben.
A kárpátaljai magyarság ennél mintha makacsabb lenne – olykor ők is nekibuzdulnak a nagyvilágnak, de mintha nehezebben szakadnának el a szülőföldjüktől, s mint a vándormadarak, visszatérnek a megszokott eresz alá. Azt hihetném, őket még nem szédítette meg és nem kápráztatta el a fogyasztói társadalom konzumkényelme, de ez legalább ilyen távol áll a Nyikómente székelyeitől is, akik viszont mégis nyitva hagyták maguk mögött a kertkaput. Hol van a szociológus, a néplelket ismerő tudor, aki megfejtené a titkot, aki kitapintaná azt a parányi lelki rügyet, amelyet gondozni érdemes ahhoz, hogy majdan gazdag termésben reménykedjünk?
És vajon mi tartaná meg szülőföldjén a bácskai és a bánsági magyarságot? Egzisztenciális biztonságérzet? Anyanyelvű iskola? A magyar kultúra megélhető jelenléte? Annyi bizonyos, hogy mindezekkel gyöngén állunk. Tartok tőle, magyarságunk zöme már csak lakója a tájnak, titkát és varázsát nem ismeri, szülőföldje történelme távol áll tőle, s már nincs miért küzdenie érte. Ugyanakkor tucatnyi ragyogó szellemet ismerek, akik a közösség megtartása érdekében naponta erőn fölül teljesítenek. A gond az, hogy nemzedékről nemzedékre magányosan vívják küzdelmüket a megmaradásért. Sehol a politika, amely elébük menne és fölkarolná őket. A ma már üres székely falu tegnap még megmaradt volna, ha elszállítják onnan a naponta begyűjtött ezer liter tejet. Vannak bácskai és bánsági magyar közösségek, amelyeknek a megmaradáshoz ennyi is elegendő lenne. Ám ha a mostanában virággal borított tömegsírok nem érintik meg az emlékezetet, megteheti azt egy tejbegyűjtő állomás?
