Ma van a könyvtár ünnepe Óbecsén, ma illik ünneplőbe öltöztetni a lelkünket. Akinek e zaklatott világban még szívügye a szellemi gyarapodás, az ma ott lesz az ünnepségen, talál magának időt és alkalmat a könyvtárosok nemes küldetése előtti főhajtásra. Mert egy pillanatra sem hihető, hogy digitalizált világunkban kisebb a könyv életünkben betöltött szerepe, fél évezrede vállalt tisztességes küldetése. Olykor olybá tűnik, a könyv túlmechanizált és digitalizált világunkban lassan a hajdani végvárak szerepét tölti be: biztosnak vélt erődítménye az életünknek, ahová a fogyasztói társadalom szakadatlan ostroma elől elmenekülhet az ember.
Közösségünk egykori szellemi vezére, Draskóczy Ede, aki az óbecsei Magyar Népkör elnökeként és a Tiszavidék című lap szerkesztőjeként az 1920-as, 1930-as években óriási erőfeszítéseket tett az irodalom és a könyv szolgálatának ügyében, egyik helyzetértékelő írásában fogalmazta meg: „Nagyon jól tudjuk, hogy a magyar irodalom, művészetek és történelem megismerésének és elsajátításának egyedüli tanítómestere a jelenlegi viszonyaink között a jól felszerelt könyvtár, mert az a többségi államnak nincs programjában, hogy elsajátítsuk a mi speciális faji kultúránkat. Tudjuk és értjük, hogy magunkra vagyunk utalva, saját erejünkre, saját lelkiismeretünkre, s ez a magunkrautaltság kell, hogy minden ambíciónkat reáirányítsa azokra a lelki kincsekre, amelyeket összegyűjteni, felhalmozni és terjeszteni csak könyvekben lehet. Ismerjük feladatunkat a kultúra ápolása, művelése és terjesztése körül és lelkiismeretünk figyelmeztet kötelességünkre, emellett mindenkit arra a legelemibb műveltségi fokra, amelynél az európai magyar ember fogalma kezdődik. Ismerjük azt a parancsot, mert hiszen ma, midőn iskoláink nem teljesítik ezt a részét a mi lelki nevelésünknek, sokszoros kötelességünk a könyv uralmát megvalósítani.” (1927)
Írta ezt akkor, amikor a hatvanéves Magyar Népkör könyvtárában összesen 3000 kötet volt, és a működési alapszabály évi ötven könyv beszerzésére kötelezte. De mert az akkori körülmények még ezt sem tették lehetővé, a Népkör vezetése gyűjtést szervezett: minden rendezvényére a belépőjegy árának megfizetésekor a „felülfizetést”, az önkéntes adományt könyvben kérte. És láss csodát: pár hónap alatt – abban a könyvínséges időben – közel ötszáz kötettel gyarapodott az egyesület könyvtára. A Magyar Népkör tábora akkor felismerte a kényszerhelyzet súlyát, és előre látta a magyar kultúra elszomorító helyzetének fenyegető következményeit. Ma persze egészen mások a tájékozódás lehetőségei, az „európai magyar ember fogalma” azonban azóta sem változott. És nem változott a könyvtár szerepe sem, nem rendítette meg semmiféle digitális kaland – az ipari memória – a Gutenberg-galaxis kultúrateremtő hatalmát.
Azt viszont elszoruló szívvel látom, hogy szülővárosom, Óbecse immár nem található meg vidékünk kulturális térképén. Nem található meg a Magyar Nemzeti Tanács támogatta és pártfogolta egyetlen óbecsei rendezvény, fesztivál, kitüntető elismerés vagy díj sem, amely a közösség elismerésén kívül a város kulturális arcát is megmutatná. El nem tudom képzelni, hogy a múltban még gazdag művelődési hagyományokkal rendelkező város, az Óbecsei Helikon otthona, az írói sereglet kedvelt központja, a középiskolások vetélkedőjének sok évtizedes pódiuma és a Májusi Játékok pompás karneváljának színpada, ez a hagyományaira méltán büszke egykori mezőváros hogyan süllyedhetett oda, hogy polgárai csak föltarisznyázott látogatói lettek régiónk egy-egy színvonalas fesztiváljának, tanácskozásának, diáktalálkozójának vagy tudományos fórumának? Ma Óbecse kultúrája és művelődési élete úgy hever romokban, mint a Than fivérek háza, melynek küszöbét már eltakarja a kutyaürülék. Óbecsén szinte megszűnt a közélet, határának gazdag jövedelme ismeretlen csatornákon elfolyik, és mi itt vagyunk koldus szegényen, keserűséggel fölpántlikázva. Jó érzés tehát eljönni egy olyan ünnepre, ahol a Kinka Erzsébet könyvtárigazgató vezette közösség megmutatta: még maradt valami az emlegetett európai szellemi igényből.
