Az újvidéki Petar Drapšin Csavargyár dolgozóira börtön vár, mert ki merték mondani az igazukat, s ennek egy kicsit zajosabban hangot is adtak a tartományi kormány épülete előtt. Azon töprengek, hogy vajon milyennek képzeli el a hatalom az elégedetlen dolgozók tüntetését. Talán leszegett fejű néma leventék felvonulásaként? Akik se jobbra, se balra nem néznek, csak mennek, menetelnek, hogy udvariasan közöljék a nyilvánossággal elégedetlenségük okát.
A menetelés célpontjaként ezúttal kiválasztott tartományi kormány épülete előtt minden bizonnyal illedelmesen libasorban kellett volna felsorakozniuk. Ott álldogálni egy ideig, szemlélni a jól fizetett tisztviselők jövés-menését, lázas foglalatoskodását. Mindezt egy hang, szó nélkül kellett volna tenniük, talán előzékenyen köszönteni minden arra járót, és érdeklődni a hogylétük felől. Ha szóltak volna hozzájuk, talán illett volna lesütött szemmel válaszolni, vagy bólogató Jánosként egyetérteni mindenkivel. De egyéb rendhagyó, a figyelmet rájuk irányító cselekedetet elkövetni tilos, mert ezért büntetés jár.
A 200 dolgozóból csak 30-an maradtak az újvidéki csavargyárban
Ez a képzelet szüleménye, de könnyen előfordulhat, hogy a hatalomnak az ilyen elégedetlenkedő dolgozók az elfogadhatóak, vagy legalábbis az igazságszolgáltatásnak biztos ez az elképzelése. Ugyanis ez derült ki a Petar Drapšin dolgozóinak esetéből. Történt ugyanis, hogy a tavaly 130 napon át tüntető dolgozókat és szakszervezeti vezetőket a rendbontásért börtönbüntetéssel sújtották, azon indoklással, hogy tavaly november 6-án túl hangosak voltak, s a zajongást a törvény bünteti. Valaki épp ezen a napon feljelentette őket, szabálysértési eljárás lett a dolgokból, első fokon megszületett az ítélet, mely szerint igenis rendbontásért börtön jár, az érintettek fellebbeztek, de másodfokon is ugyanolyan büntetést szabott ki a bíróság, ami ellen nincs több apelláta. Az ítélet jogerőssé vált: a férfiakat 15 nap, a nőket pedig 10 nap börtönbüntetéssel sújtják. Milan Starović, a Szolidaritás Szakszervezet elnöke is közöttük van. Őt kértük fel, hogy ecsetelje a csavargyáriak golgotáját:
– Ott kezdeném, hogy a kiszabott börtönbüntetést le fogjuk ülni, mert fizetni nem vagyunk hajlandóak. Márpedig a november 6-ai ügyért elítéltek bennünket, s ez jogerős, úgyhogy más választásunk nem lesz. Tiltakoztunk mi ez ellen már többször. Én magam a tiltakozás jeléül a bíróságon kihúztam a fogamat, de mindez nem ért semmit, pedig higgye el, nem követtük el a rendbontást. Benne van a jegyzőkönyvben, hogy nem kiabáltunk, nem sértegettünk senkit, nem is káromkodtunk. Igaz, kicsit hangosabban beszéltünk és pfujoltunk, de hát el tud bárki is képzelni egy tüntetést enélkül? Természetes, hogy valahogy hangot kell adni az elégedetlenségnek, s erre a legegyszerűbb mód a fütyülő. Mindenesetre a közlekedést nem akadályoztunk, és a Fehér Házban dolgozók békéjét sem háborgattuk. Kíváncsi vagyok, hogy a másik esetben majd milyen ítélet születik. Ugyanis még egy feljelentés érkezett ellenünk tavaly szeptember 9-ei vagy 14-ei keltezéssel, már nem emlékszem pontosan. Azt az eljárást még nem folytatták le. A tartományi tisztségviselők, közöttük maga a munkaügyi titkár azt állítják, hogy ők nem tettek feljelentést ellenünk, de akkor vajon ki jelentette a dolgot a rendőrségnek? Arra is fény derült, hogy teljes mértékben igazunk volt, hiszen a Petar Drapšin privatizációját visszavonták, s ennek ellenére nekünk továbbra is bűnhődnünk kell.
Nézzük, valójában mi történt a csavargyár körül. Ezt a vállalatot privatizálták, ami az ott dolgozók szerint törvénybe ütköző módon történt, s ennek hangot adva kezdtek a csavargyáriak tiltakozni. A tüntetések során rámutattak a magánosítás törvényellenes mivoltára, fellázadtak az elbocsátások ellen, az új tulajdonosok viszonyulását kifogásolták, aminek az lett a következménye, hogy az alkotmánybírósághoz került az ügy. Ott bebizonyosodott, hogy igazuk volt a csavargyáriaknak, törvényellenesnek minősítették a privatizációt, de a dolgozók szempontjából semmilyen pozitív kimenetele nem lett ennek a ténynek. Nem készítettek szociális programot, és nem törekedtek arra, hogy azokat, akiknek 2–5 évük van a nyugdíjig, visszavegyék és biztos hátteret nyújtsanak nekik, mindez elmaradt. Pedig az utcára került foglalkoztatottak és a szakszervezet nem tétlenkedett. Próbálkoztak sokféleképpen megvédeni a jogaikat. Erről Milan Starović így nyilatkozik:
– Több mint 200 dolgozója volt a Petar Drapšinnak. Közülük ma csak mintegy 30-an maradtak meg, de ők sem járnak be rendszeresen a munkahelyre, mert nincs rá igény. Ez így tarthatatlan! Senki sem törődik azzal, hogy mi lesz a munkásokkal! Pedig mi rendszeresen felhívtuk a tartományi illetékesek figyelmét, mégsem történt semmilyen előrelépés. Miután visszavonták a privatizációt, akkor Belgrádból nevezték ki Zorica Savićot a cég mindenesévé, aki arról ismert, hogy korábban a nagykikindai Šinvoznál dolgozott, amelyről valamennyien tudjuk, hogy milyen siralmas véget ért. Nem lehet velük tárgyalni. Bármerre lépünk, falba ütközünk. Mi nem hagyjuk magunkat. A börtönbüntetést letöltjük, meg a következőt is, amit kiszabnak ránk, de az igazunkat nem adjuk. Az fog történni szerintem, hogy még egyszer privatizálni fogják a gyárat. De ahhoz, hogy ezt megtegyék, az új tulajdonosnak három feltétele lesz. Az első, hogy rendezzék az adósságot, ugyanis a csavargyár 10 millió euróval tartozik a Vajdasági Fejlesztési Banknak. Szerintem ezt a tartomány el fogja engedni, és így oldják meg majd a kérdést. A másik feltétel az lesz, hogy szabaduljanak meg a munkásoktól. Ez is már szinte megtörtént, hiszen a 200-ból 30-at tartottak meg. Most már csak arra megy ki a játék, hogy őket is lerázzák valahogy. A harmadik feltétel pedig a kisrészvényesek bekebelezése, nos, ez nem fog könnyen menni, mert mi nem engedjük. A kisrészvényesek 28 százalékban tulajdonosok. Ez az ügy most éppen a kereskedelmi bíróság előtt van. Most lesz a napokban tárgyalás, kitartóan harcolunk a jogainkért – mondta a Szolidaritás Szakszervezet elnöke.
