Nagy feltűnést keltett az árverés, amelyen a 2010-es magyarországi kormányváltást követően a minisztériumok polcairól, fiókjaiból és raktáraiból előkerült és gondosan eltakarított pártállami relikviák – Marx-, Lenin-, Rákosi-szobrok, festmények, érmek, zászlók és kitüntetések – kerültek nagydobra. Közel kétszáz, szellemében vörös műtárgy megszerzéséért tolongott az ifjú éveire emlékező pesti nyugdíjas, a szorongásaival ma is küszködő volt munkásőr, a New York-i milliomos és a párizsi zugtörténész, hogy végre megszerezzen valami csiklandós darabkát a rettenetes XX. század tárgyiasult emlékéből. A lelkesedést és az elszántságot mutatja az is, hogy az egy forintért kínált Rákosi-fénykép a licit után nyolcvanezerért lelt gazdára, s én azon sem csodálkoznék, ha a letépett körmök gyufásdobozának az ára a csillagos egekbe szökött volna. Elképzelem, amint a pribék magányos estéin a kereskedelmi televízió híradója után kirakja maga elé a cafatos körmöket, és a szeme sarkában elmorzsol egy könnycseppet. Daliás idők! – amikor a házmesternek még pallosjoga volt, és a besúgásból is vígan megélhetett. Az amerikai gyűjtő pedig – aki a múlt héten talán még észak-koreai tömegsírokra alkudott – jó Mátyásunk gipszszobrával a hóna alatt ült be a rá várakozó limuzinba.
Kockázatos dolog ma bolsevik szobornak lenni Magyarországon! Lám, szegény Doktor Sándor is újra a figyelem középpontjába került néhány napra – gyanítom, életében nem esett róla annyi szó, mint most, hogy Pécsett úgy döntött a város vezetősége, elmozdítják helyéről a rozsdamarta köztéri szobrát. A beregrákosi születésű nőgyógyász már az első világháború előtt a Jászi-féle polgári radikálisokhoz csatlakozott, baloldali meggyőződésének azonban főleg az emancipáció és a bábaképzés kérdése kapcsán adott hangot. Azután úgy adódott, hogy meghatározó szerepet vállalt a dicstelen Pécs–Baranyai Szerb–Magyar Köztársaság kikiáltásában, és – a krónikák szerint – maga is hangosan hirdette, hogy a bányakincsekben gazdag dél-magyarországi területnek bizony jobb sorsa lenne az újonnan alakult délszláv állam határain belül, mintha a történelmi helyén maradna. Ezt nevezik klasszikus haza- és nemzetárulásnak. Majd amikor Párizsba (csak és kizárólag e tekintetben) Doktor Sándor és társai meggyőződése ellen döntöttek – félve a felelősségre vonástól –, a megszálló szerb katonákkal együtt vonultak az új hazába. Doktor Sándor Knjižán (ma Magyarkanizsán) telepedett le, és emigrációs éveiben valószínűleg azon töprengett, hogy a bábaképzőknek miért nem jut nagyobb szerep a történelem alakításában. Oka azonban nem lehetett a panaszra, hazatérte után az orosz csapatok megszállták Magyarországon, 1945. november 7-én Csepelen gázolta halálra egy teherautó.
A Pécsett 1978-ban felállított szobor Vilt Tibor alkotása, aki megannyi Lenin-szobor és munkásmozgalmi emlékmű után Doktor Sándor alakját is bronzba öntötte. Egy szoborkataszter szerint „egy öreg, beteg ember szobrát készítette el”, s a kabátját a mellén fázósan összefogó csontsovány alak valóban haloványan sem emlékeztet a hazaveszejtő daliás idők bajnokára. 1978-ban a pártideológia már az esendő és a vezeklő embert szerette volna benne látni. És most eljött az idő, amikor méltatlan lett a mögötte álló Várkonyi Nándorról elnevezett könyvtár szelleméhez és környezetéhez. Meg úgy egyáltalán, a megálmodott demokratikus Magyarországhoz.
Megértem azokat, akik most elvtársai után küldik Doktor Sándort is. Amit akkor és hatalmuk virágzásának idején tettek, annak következményeit én is viseltem egész eddigi életem során. Ám azzal, hogy bronzalakját most végre múzeumba helyezik, a ténykedésük nyomán kiteljesedett rettenetes éveket még nem lehet meg nem történtté tenni. Nem lehetne akkor sem, ha a Parlament épülete mellől utána küldenék a vörös grófot, Károlyi Mihályt is. Állítanék viszont új, fényes szobrokat a mártíroknak, a meghurcolt tanítóknak, a meggyilkolt papoknak, az üldözött íróknak, a megcsonkított családoknak. Mindenekelőtt azonban a kifosztott és koldussá tett délvidéki magyarjainknak állítanék örök és ledönthetetlen emléket.
