„Jő az anya-farkas szörnyű ordítással,
Rohan a fiúnak, birkóznak egymással.
Fel-feláll a farkas hátulsó lábára,
Méri éles körmét Toldi orcájára...”
A monda- és mesevilág ismert alakja, a félelmetes erejű farkas egykor sűrűn látott lakója volt a hegyvidéki és az alföldi erdőknek. A korabeli feljegyzések két faját említik: a kisebb termetű nádi farkast és a nagyobb termetű erdei farkast. Az Arany János Toldijából ismert nádi farkas vagy toportyán valójában aranysakál lehetett. A Kárpát-medence farkasállománya a múlt század elejére gyakorlatilag kipusztult, de ugyanígy járt a sakál is.
Az új évezred új-régi fajok megjelenését hozta. Egyre több adat bizonyítja: a sakál megpróbálja visszahódítani elveszített életterét a Kárpát-medencében. A vadászok nagy bánatára egyre több a sakál. Nagybecskereken már megkongatták a „sakálharangokat”: minden lelőtt sakál elejtőjét 5000 dinárral jutalmazzák. A sakáltól féltik a vadat, mintha legalábbis a környezetünkben élő prémes és szárnyas vadállatok a vadászok kizárólagos tulajdonát képeznék.
A Szerbiai Vadászszövetség titkára, Aleksandar Ćeranić több napilapnak nyilatkozva a sakálokat – a legtöbb „jól tájékozott” vadászhoz hasonlóan – irtandó ragadozóknak festette le. Mint mondta, a mediterrán térségből érkező sakáloknak kedvez az egyre enyhébb időjárás. Szerinte a terjedésüket segíti a sok szeméttelep is, ahol kedvükre „csemegézhetnek”. És „nagyon kevés” az évente Szerbiában kilőtt ötezer sakál.
A titkár nyilatkozata alapján óriási sakálinváziónak vagyunk kitéve. Képzeljük csak el, ha az óvatos, csak elvétve szem elé kerülő állatból évente ötezer egyedet el tudnak ejteni, akkor még hány ezer szaladgál „büntetlenül” a vadászterületeinken. Hát nem felháborító? Mit képzelnek ezek a sakálok, csak úgy idejönnek tömegesen, és elorrozzák a vadászok orra elől a puskavégre szánt vadat?!
A kilencvenes évek közepén, télidőben Szajánnál a Tiszán úszó jégtáblák egyikén farkast véltek látni. A halászok evezőlapáttal agyon is verték a jeges vízben úszva menekülő szerencsétlen állatot. Akkoriban híre ment: farkast fogtak a halászok! Nem róka volt, annyi bizonyos. Csak később derült ki, hogy valójában egy sakált vertek agyon.
Az eltelt másfél évtizedben a hajtóvadászatok alkalmával egyre több sakál került puskavégre. Előfordult, hogy rókavadászatra indultak, és sakált lőttek, vagy csak látni vélték elinalni.
A természetben ügyesen rejtőzködő ragadozót még csak keveseknek volt szerencséje megfigyelni. Az egyik szavahihető törökkanizsai vadász néhány éve tél közepén sakált látott Podlokány közelében. Leírása alapján az állat a rókánál valamivel termetesebb, erősebb testfelépítésű, testhossza eléri az egy métert, a lábai hosszabbak, a farka viszont rövidebb a róka lompos farkánál.
Kétségtelen, hogy csúcsragadozóval állunk szemben. A táplálékpiramis csúcsán álló ügyes vadász megjelenése azonban páni félelmet keltett a puskás vadászok körében. A vadászmesék és nagyotmondások kategóriájába tartozó rémhírek szerint a sakál hatalmas veszélyt jelent a mezei nyúl és főleg az őz állományára.
Magyarországon továbbléptek a találgatásoknál. A Vajdasággal szomszédos déli megyékben évente átlagban 70–80 sakált ejtenek el. A gyomortartalom-vizsgálatok igazolták, hogy a sakál táplálék-összetételének háromnegyed részét (77 százalék) kisemlősök alkotják. A közismerten rágcsálópusztító, pockozó rókánál ez az arány csak bő kétharmad (67 százalék).
A sakál legfontosabb tápláléka a mezei pocok, és nem a nyúl vagy az őz. Már csak ezért sem szabadna tűzzel-vassal (puskával-lapáttal) irtani. A sakál mezei nyúl- és fácánfogyasztása messze elmarad a feltételezettektől. Bizonyítást nyert tehát: nem egy új dúvad tűnt fel a Kárpát-medencében, hanem egy régóta honos ragadozó követeli vissza ősi jussát. Egy területen úgyis csak annyi csúcsragadozó maradhat fenn, amennyi ott élelmet találhat. Ha netán túlszaporodna a sakál, a megcsappanó zsákmányállatok száma a sakálállomány fogyatkozását eredményezné, ettől kezdve pedig a vadállomány gyarapodna. A ragadozó–zsákmány viszony már csak így működik a természetben. Az más kérdés, hogy az önző ember, a puskások hada szeretne a csúcsragadozók, esetünkben a sakál helyére lépni, és kizárólagos jogot formálni a zsákmány, a nyúl, a fácán, az őz elejtésére.
A biológiai sokféleség nemzetközi évében örülni kellene faunánk gazdagodásának. Helyette Nagybecskereken meggondolatlanul, holmi mendemondákra alapozva vérdíjat tűztek ki a sakálok fejére. Ebben a látszólag egyenlőtlen küzdelemben mi, természetbarátok egyértelműen a sakálnak, a nádi farkasnak, a toportyánnak szurkolunk.
