Ahogyan a közelmúltban a zentai tanácskozás során a figyelem középpontjába került az egyén és a közösség viszonyának kérdése, egyszerre ismét időszerűvé vált az elit történelemformáló szerepének az újbóli megvitatása is. Bori Imre 2000-ben megjelent Identitáskeresőben című, művelődéstörténeti tanulmányokat és művelődéspolitikai cikkeket tartalmazó igen fekete kötete élére az 1962-ben keletkezett Levél „intellektualizmusunkról” című írását tűzte. Levelében a kedves Barátomnak szólított lelkes ifjút egy éjszakába nyúló városi sétára emlékeztette, amikor a belvárosi neonfények és a gyárkerítések mögötti sötétségek közötti „senkiföldjén” bolyongva cseréltek véleményt a „vajdasági magyar értelmiség” szerepéről és az egymást követő nemzedékek szellemi különbözőségének tapintható lényegéről. A levélíró, az idősebb nemzedék tagjaként hangsúlyozta, számukra a táj (és az ember) nemcsak élményt és elkötelezettséget jelentett, hanem „megkötő bilincs” mivoltában szellemi programot is adott. Az utánuk következők – akinek prominens képviselőjével együtt éppen a város utcáit rótta – már európainak hirdetve magukat, távoli tájak üdvtanaiban leltek vigasztalást (vagy csak menedéket), ami ugyan egyfelől becsülendő igyekezet, ugyanakkor azonban különös veszélyeket is rejt magában. Magatartásukban a tanár a „szigetintellektualizmus” minden buktatóját meglátta, és a levelében a törekvés mögötti zsákutcára határozottan figyelmeztetett. Közel fél évszázad múlt el a levél megszületése óta, mialatt legalább félszáz levélben lehetett volna folytatni és részletezni a délvidéki magyar elit magatartásának és szellemi arculatának alakváltozatait. Főleg mostanában lehetne meglepő adatokat sorakoztatni az értelmiségi magatartás módosulásairól.
Mályusz Elemér Politikai nemzet – népi nemzetcímű tanulmányában a harmincas években a történeti gondolkodás megújításának lehetséges módját kereste, s amikor széttekintett a rommá lett Kárpát-medencében, a nemzetépítés újonnan támadt kényszereivel is számot vetett. Elemzése során nem kerülte meg az utódállamok magyar értelmiségének, a közösség életét formáló szellemi vezetői szerepének kényes kérdését sem. A jeles történetíró rámutatott: az új nemzet megalkotásában a kisebbségi magyarság elitjének is részt kell vennie, megköveteli ezt a politikai nemzet fogalma felett álló magyar népnemzeti értékrend időszerűsége is. A lehetőségek számbavételekor azonban a történész alapvető igazságokat mondott ki, egyebek mellett arra is figyelmeztet: az anyaországtól elszakított területek magyar közösségének a legtöbbet a lojálisak, az asszimilálódni lelkesen igyekvők árthatnak, és ártanak is, amikor csak megtehetik. Ők azok, akik „cinizmussal leplezték társtalanságukat”, „beteges hazudozással” próbálták politikailag elfogadtatni és ezzel a közösség nyakába varrni magukat. Ők azok, akik „közül egyeseknek, éppen mert semmi gátlást nem érezve, határtalan önzéssel törtek az egyéni érvényesülésre, számottevő helyekre is sikerült felküzdeniök magukat, ahol aztán működésük egyáltalán nem a magyarság érdekeit szolgálta, a még oly kiválóak önfeláldozása sem gyógyította be az érdemtelenül felkapaszkodók által ütött valamennyi sebet”.
A kisebbségi helyzetben valóban átértékelődik minden, s kilencven év múltán már a fogalmak szintjén kell rendet teremtenie a közösség sorsáért érdemben újra tenni akaróknak. E bonyolult kérdések, viszonyok, viszonyulások és törvények rendszerének megértésében segít Hunyadi Sándor méltatlanul elfeledett Géza és Dusán című regényének hőse Losonczy, aki szerint a kisebbségi lét olyan, mint amikor a tengeri halat az élete rendes rétegénél pár száz méterrel mélyebbre szorítják le. „A nagyobb nyomás vagy elpusztítja, vagy még keményebbre préseli. Van, akit ez a nyomás gépiesen a hatalom gyűlölésére nevel, van akit felbomlaszt és árulóvá tesz, másokban még jobban kifejlődik a szeretet és az együvé tartozás érzése a fajtájuk iránt.” A mostanában oly gyakorivá vált ünneplések hamis fényében megfürösztöttek seregét látva, eszembe jut az egykor kánonteremtő esztéta, Balassa Péter figyelmeztetése: bizony egyszer eljön a pillanat, amikor az embert megkérdezi a létezés. És ilyenkor könyörtelenül színt kell vallani!
