Megkerestek a lapomtól, amelynek több évtizeden át belső munkatársa voltam, hogy írjak valamit az ünnepi számba. A kedves, invitáló hang teljesen rám bízta, hogy miről, csak írás legyen. Nehezen megy, egyre nehezebben, válaszoltam. Az írás. Bizonyára azért is, mert „kiírtam” magam. Adott erre a Teremtő épp elegendő időt. És most már, matuzsálemi korban, nem reménykedhetem abban, hogy túlszárnyalom eddigi „teljesítményemet”. Ám a kedves felkérést mégse utasíthatom vissza.
De hát miről szóljon az az Írás? Az a szabadon választható.
Talán arról a hangról kéne valamit, amit mindig is vágytam megszólaltatni. Vajon sikerült? Nem én vagyok a megmondhatója.
S míg ébren-álmodozva bolyongtam a lehetőségek mezején, egyszer csak a bölcső mint olyan ugrott be. Talán most jutott először eszembe a bölcső, az ugyanis, hogy volt-e bölcsőm? Erről semmi közvetlen emlékem nem maradt, csecsemőkori emlékei nemigen vannak az embernek, még a remekíróknak se. És arra se emlékszem, hogy édesanyám valaha is mesélt volna erről. Bölcsőt bizonyára ringatott, sőt jómagam is, mert a hangjára még ma is emlékszem. Arra a tompa hangra, amit a bölcső egyenletes ringatása a szoba meztelen földjén adott.
Erről a hangról fogalmazzak, mondjak el most valamit, valamit, amit előttem még soha senki nem tudott szavakba önteni? Kimondani a kimondhatatlant? Hiszen állítólag minden valamirevaló író ezzel kísérletezik, erre törekszik.
Ha bölcsőm nem is volt, bölcsőhelyem bizonyíthatóan. Szülőhelyem, szülőföldem. Ezzel az utóbbival csak felnőttkoromban kezdtem ismerkedni, gyerekkoromban csak szülőházam volt és szülőfalum. És szülőhazám? Vajon az volt-e az, amelyikben megszülettem?
Ezúttal a szülőfalum hangját szeretném lekottázni, ha ismerném a hangjegyeket. Enélkül nehéz lesz.
Pedig ez a hang mind gyakrabban megszólal bennem.
Az ősz derekán egy író-olvasó találkozón vettem részt, egy könyvbemutatón, néhány szót kellett ejtenem a mű szerzőjéről. Úgy esett a dolog, hogy az asztal, amely mellett a kollégával helyet foglaltunk, a terem egyik félig nyitott ablakának közelében állt. Künn már jócskán besötétedett. Hallható csend borult a falura. Ahogy ezt megneszeltem, figyelmem a terem közönségéről e felé a hallható csend felé fordult. Teljesen megfeledkeztem arról, hogy vagyok, mi a szerepem. Minden porcikámmal átéreztem, hogy Otthon vagyok. Hazaértem. Hazaértem ebbe a hallható, semmi mással össze nem téveszthető csendbe, amely csendet a falu házőrzőinek esti koncertje nemesítette meg.
Ez a koncert nem egy elviselhetetlen hangzavar volt, megvadult, megfélemlített ebek csaholása, vonítása, hanem az általam annyira kedves teremtmények (semmi esetre se ebek!) üzenetei, figyelmeztető jeladás, hogy vigyázzunk, besötétedett, most kell bizonyítanunk hűségünket azok iránt, akik minket a szívükbe (szívük csücskébe?) fogadtak.
Tudtam, hogy hol vagyok, tehát nem a szülőfalumban, de a félig nyitott ablakon annak az esti zsongása szűrődött be. Ugyanazok az ismert hangok. És ha nem tartottam volna botrányosan teátrálisnak, nem akartam volna a performanszommal a teremből kiűzni az est közönségét, egy fekhelyet kértem volna, ahol kinyújtózkodva hallgatom a házőrzők esti tereferéjét, békés vitatkozását. Maradtam hát nyugton, s lehunytam a szemem. Hallgattam a csodát. A csodát, az ünnep hangját megszólaló csendet.
Azóta is, és remélem, mindörökre a szívem csücskében őrzöm ezt a muzsikát, ezt a zenét, a kutyák által produkált tücsökzenét. Mondom, a szívem csücskében. Ezt az újmódi kifejezést azért kotortam elő, mitől mindig kiütéses lesz a hónom alja, hogy unokáim is értsék, hova raktároztam el bölcsőhelyem szépséges emlékeit.
