Lakatos nagyanyám karácsonyi asztalától kísér az a régi szokás, ami nélkül ma sem tudom elképzelni a szent este ünnepét. Ő ugyanis karácsonykor mindig egy tányérral többet tett az asztal damasztjára, mint ahányan éppen körülültük az ünnepi terítéket. A moholi gyepsorra néző házban azon az esten különös tisztelet övezte azt a tányért, amelyre mindenkinek oda kellett tenni az övéből egy diót, egy gerezd almát, a galamb alakúra formált buktából egy falatot, s a mézzel csorgatott mákos gubából is egy kanállal. Ez a tányér volt mindazoké, akik Jézus megszületését nem ünnepelhették terített asztal mellett, akik valahol nagy szegénységben és nyomorban tengődve nélkülöztek, vagy akik távol az otthontól, menekülésben, száműzetésben töltötték a fenyő- és mézeskalács-illatú estet. Nékünk ez adott különös hangulatot a karácsonyi estebédnek, hiszen amikor tekintetünk a tányérra esett, az Andris bácsi, a Józsi vagy a Bozsóki borbély személyében régi ismerősök vagy a távol élő hozzátartozóink is az eszünkbe jutottak. Akkor, azon az estén – nagyanyám leleményének köszönhetően – mindenki ott ült a moholi asztalunk körül.
Azóta minden karácsonyestén az én asztalomon is ott van az a hófehér tányér, és bár nagyon megkopott és megfogyatkozott az a régi család, nekem évről évre egyre több a meghívottam. Évek óta egyre több embert szeretnék oda ültetni az ünnepi terítékhez. Hovatovább, ma már ennél is többet akarok. Karácsony estéjén én szeretnék mások szeretet-tányérja mellé odaülni. Elkölteni egy ünnepi vacsorát mindazokkal, akik ma este nem lehetnek odahaza az övéik körében. Szeretném egyszer Jézus születését azokkal ünnepelni, akiknek valaha, valamikor el kellett hagyniuk a szülőföldünket, valami miatt menekülniük kellett. Szeretnék az üldözöttekkel, a száműzöttekkel, az elbujdosottakkal együtt vacsorázni, elmondani egy imát, megtörni a kenyeret, és merni a sovány bablevesből.
Leülnék például a szabadságharc idején idegen martalócok által felégetett városomból elmenekült kántorkirály, Mezey János uram kunszentmiklósi asztalához, hogy megkérdezzem, hogyan tudta elviselni az égő házak látványát, s mi zajlott le benne, amikor tízévnyi száműzetés után visszatért a szeretett Tisza-parti városba. Majd odaülnék e vidék első történetírója, nemes Debreczeni Bárány Ágoston uram karácsonyi asztalához is, aki ugyanezen nagy szaladás idején a Bánságból menekülve Makón talált menedéket, s aki az üldöztetésben élte meg utolsó karácsonyát. Almagerezddel a kezemben azt kérdezném tőle, nem szakadt meg a szíve, amikor a hajnali indulás előtt háza kertjében még elásta jegyzeteit, kéziratait és kész munkáit annak reményében, hogy egyszer, a vész elmúltával talán előszedheti majd az árkusokat, és folytathatja a történetírói munkáját? Megkeresném a reménytelen költőt, aki a nagy háború idején karácsonyokat töltött a galíciai lövészárkokban, és megkérdeném tőle: hitte volna-e akkor, hogy annál rosszabb is lehet? Ha másként nem lenne módom rá, levelet írnék a zenésznek, aki ama békekötés után már haza sem jött, ehelyett Turkesztánban lett pénzügyi tanácsos. Kovács Huszka Ferenc tiszteletestől a kamaraerdei paplakban az iránt érdeklődnék: hasonlít-e az ablakán a jégvirág az alsóvárosi telek díszeihez? Beköszönnék a parókiára Petrányi Ferenc plébánoshoz, aki negyedszázaddal később, azon a végzetes őszön az advent ünnepéig sem jutott el, éppen hogy csak kidolgozta a roráték rendjét, máris jöttek érte az idegenek, és beköszönnék a titokban felszentelt Gachal püspök uramhoz, a bánsági reformátusok lelki gondozójához, hogy megkérdezzem tőle: hite szerint lesz-e valaha is módja híveinek osztoznia a betlehemi jászol ígérte örömökben? Vagy csak elhallgatott mártírok otthona lesz a táj?
A betlehemesekkel együtt kopognék be valamennyi menekültem gyertyátalan ablakán, minden deres ajtókilincsen, és mondanám, hogy menjünk haza! Menjünk haza, mert nekünk odahaza megterítettek, damaszttal borított asztalok mellett ott van már a tányérunk, az almánk, a diónk – és ott van az elvégezetlen feladataink sora. Egyszer végre naggyá kellene tenni azt a népet, a bácskai és a bánsági magyarságot. Közösen mondani el a kétkedőknek, hogy nemcsak a távoli vidékekről kellene végre hazatalálni, de meg kellene lelni és befejezni a történelmi hazánkat is.
