Tisztelt Elnök Úr!
Férfiasan bevallom, hogy a legutóbbi elnökválasztáson az Ön ellenfele ellen szavaztam. Egyszerűbben szólva, azt is mondhatnám, hogy magára adtam le a voksomat, de attól tartok, félreértene, azt gondolná, hogy az Ön által képviselt programmal és nézetekkel való szimpatizálás miatt szavaztam magára, ami egyáltalán nem felel meg a valóságnak. Az egyetlen ok, ami miatt magára szavaztam, az volt, hogy az ellenfelét rosszabbnak ítéltem meg Önnél. Két rossz közül a kisebbet választottam: magát.
Másnap meg is írtam, hogy utoljára szavaztam valaki ellen – kényszerből, sajnos, másfél évtizeden keresztül ezt tettem –, és ezentúl addig nem járulok majd a szavazóurnák elé, amíg nem lesz valaki, akinek a programját teljes vállszélességgel tudnám támogatni. Úgy gondolom, hogy egyre többen vagyunk így ezzel.
Jogosnak tartom feltételezett kérdését, hogy miből gondoltam azt, hogy Ön a kisebbik rossz a két rossz közül, és el kell ismernem, most sikerült megfognia. Talán az Ön által vezetett párt múltja volt a bizalomgerjesztőbb, amely a kilencvenes évek folyamán szembeszegült a miloševići rendszer által képviselt értékrendszerrel, egy más alternatívát mutatva fel. Mert a miloševići rezsimmel nem maga a rezsim volt a legnagyobb baj, az egy idő után relatíve könnyen megbukott, hanem az értékrendszer, amit képviselt. Sokan szembeszegültek az adott rezsimmel, de a vele egybenőtt értékrendszerrel már aligha tudtak. Ezért tart Szerbia ma, nyolc és fél esztendővel a miloševići rendszer eltörlése után is ott, ahol. Mindketten tudjuk, hol, ezért felesleges lenne részleteznem. Nos, emiatt reménykedtem abban, hogy Ön mégiscsak jobb lenne az ellenfelénél, és azt hiszem, ebben nem tévedtem, Ön tényleg a kisebb rossz, de be kell vallanom, hogy ennek ellenére mélységesen csalódtam magában. Ez a bő két év alatt már többször is, de a héten különösképpen.
Bizonyára emlékszik arra a tízéves, groteszk tévéfelvételre, amelyen a jugoszláv tankok vonulnak ki Koszovóból, Slobodan Milošević államfő pedig bejelenti, hogy legyőztük a NATO-t. A Miladin Kovačević-ügy kapcsán a minap adott kijelentése, miszerint sikerült rendezni a problémát az Amerikai Egyesült Államokkal, amivel egy nagy terhet vettünk le a vállunkról, kísértetiesen emlékeztetett a szerb diktátorként is emlegetett Milošević akkori megnyilatkozására. (Szerb diktátor helyett akár úgy is fogalmazhattam volna, hogy pártja jelenlegi koalíciós partnerének volt elnöke.) Miben emlékeztet?! Először is a magában foglalt demagógiamennyiségben, abban, hogy mindkét esetben sikerült felülkerekednünk az USA-n: akkor katonailag, most viszont diplomáciailag. Pedig mindannyian tudjuk, hogy ócska, államfőhöz nem illő, maszatolásról van szó. Amíg mi idejétmúlt jogi paragrafusokra hivatkozva ragaszkodunk egy több bűncselekmény elkövetéséért alaposan gyanúsítható személy itthon marasztalásához, addig az amerikaik egyszerű pragmatizmussal rendezik el a dolgot: Fizessetek majd’ egymillió dollárt a sértettnek és tartsátok meg a verőlegényeteket! Még a büntetőeljárással sem kell bíbelődniük. Ez a pragmatizmus jellemezte az Ön elődjét is a Demokrata Pártban. (Biztosan emlékszik még rá, hogyan ültette helikopterre azt a Miloševićet, akinek az embereivel az Ön emberei most közösen kormányoznak.) A legszörnyűbb az egészben azonban mégiscsak az, hogy egy kocsmai verekedés legfőbb állami üggyé fajult, a nyolc és fél év alatt kissé visszaszorított – de soha ki nem irtott – miloševići értékrendszer pedig egyre hangosabban döngeti a kapukat, a totális visszatérésre áhítozva.
Tisztelt Elnök Úr!
Tudom, hogy nem Ön illetékes mindazokban a dolgokban, amelyeket most felvetek majd, de remélem, hogy Ön, mint az ország legbefolyásosabb embere, értesíteni fogja meglátásaimról a kormányfőt, az igazságügyi miniszter asszonyt és a többi érintettet is. A Kovačević-ügy kapcsán számtalanszor elhangzott, hogy a szerbiai előírások szerint az ország nem szolgáltathat ki hazai állampolgárt más államnak. Ezért kellett fizetni. Ebből arra lehet következtetni, hogy bárki, bárhol a nagyvilágban megcsinálja a balhét, de ha a felelősségre vonása előtt hazarohan, akkor az itteni kormány keblére öleli, és anyagilag-erkölcsileg megvédi mindenféle idegen gonoszkodótól?! Megértem én ezt, minden szülő szereti a rossz gyerekeit is, de vajon mi lesz a jó gyerekekkel, ha folyton csak a rosszakkal foglalkozunk?! 900 ezer dollár nem kevés pénz – főleg egy kocsmai verekedés költségeinek a kifizetéséért. Kérdezem én Önt, az ország ekkora mértékben támogatja a fiatal művésztehetségek kibontakoztatását, matematikai és természettudományi versenyeken kiváló eredményeket elért tanulók továbbképzését, sportot kizárólag az olimpiai szellemiségben űző tehetségeket is? Amellett, hogy államfő, Ön pszichológus is, nyilván tudja, hogy a legfiatalabbaknak és a serdülőkorban lévőknek nem beszéddel, hanem példamutatással kell üzenni. Ön szerint a Kovačević-üggyel mit üzent az államvezetés a jövő nemzedékeinek?
Visszatérve az ominózus jogszabályhoz, csodálkoznom kell azon, hogy még senkinek sem fordult meg a fejében annak esetleges tarthatatlansága és kiiktatása a szerbiai jogrendszerből, bár a Kovačević-ügyben ez nem is lett volna feltétlenül akadálya az illető visszazsuppoltatásának az USA-ba. Ő ugyanis hamisított útlevéllel hagyta el az Egyesült Államokat, tehát hazaérkezése illegális cselekedet volt, amit jogilag úgy lehetett volna kijavítani, hogy érvénytelenítjük egy hamis dokumentum által bekövetkezett tényállást, vagyis mindent visszacsinálunk. Magyarán: Kovačevićet fizikailag visszaküldjük Amerikába, de jogilag nem adjuk ki, hanem csak érvénytelenítjük a hamis útlevéllel megtett utazásának következményét. Nyilván kevesebbe is került volna, bár a bejelentések szerint az adófizetőknek nem kell aggódniuk, a közel egymillió dollárt nem az ő zsebükből fizette ki a kormány, hanem a bűnözéssel szerzett vagyon elkobzásából nyert eszközökből. Ugyanis az így szerzett pénzből pótolják majd a költségvetésben a példátlan kifizetés által keletkezett hiányt. Ebből értelemszerűen (?!) merül fel a kérdés, hogy ez az alap arra szolgál majd, hogy az itthoni bűnözőktől elvegye, és a külföldön bűnözőknek odaadja az illegálisan szerzett pénzeszközöket?! Elnézését kérem, ha netán valamit félreértek, de szörnyen kíváncsi vagyok arra, hogy az ehhez hasonló szélsőséges esetek híján vajon mire megy el az a pénz, ha már rendes körülmények között állítólag nem folyik bele a költségvetésbe?! Mert remélem, tudja, hogy lenne mire költeni, annál is inkább, mert gazdasági válság van. Csökken a családi pótlék, a nyugdíjak, a tudomány és a művészet állami támogatottságának reális értéke, de ha járt az utóbbi időben egy átlagos szerbiai kórházban, akkor nyilván tudja, hogy ezeken a helyeken is mennyi mindenre el lehetne költeni sok-sok 900 ezer dollárt.
Tisztelt Elnök Úr!
Mielőtt lezárnám soraimat, még csak az érdekel, vajon kiderült-e, ki volt az a „szemtelen áruló”, aki hivatali titkot merészelt kikotyogni a Borba napilap szerkesztőségének a Kovačević-ügyről? Látja, ez is hűen tükrözi, hogy eme téren tíz év alatt aligha változott valami. Akkor is és most is belső árulók kerestettek...
A szebb jövő reményében, maradok tisztelettel,
