Fodor Oszkár közgazdászt kérdeztük kormányunk válságkezelő lépéseiről, országunk államadósságáról és egyáltalán arról ajon jó úton jár-e Szerbia a válságkezelésben.
-- Kormányunk általában mindent félvállról vesz, mert nem kompetens személyekből áll össze. Egy széles koalícióból összegereblyézett kormányról van szó, olyanról, amelynek nincs önálló álláspontja, ha volt is, azt már felélte.. A kis koalíciós partnerekkel kötött egyezmények teljesen devalválták azokat a programokat, amelyeket a nagy politikai pártok a választási kampányban kifejtettek. Ma már csak kompromisszumok maradtak. Összegereblyéztek egy rakás kis programot, nem kompetens, nem összefüggő terveket, és mindez után még a nyakunkba szakadt a világkrízis. Kormányunkat felkészületlenül érte a válság, az elmúlt egy év alatt csak Jelašić bankkormányzó védte ennek az országnak a gazdaságát, a pénzügyekkel foglalkozó intézmények integritását. Ő azonban egyedül maradt, mert ahhoz, hogy egy összefüggő gazdaságpolitikát gyakorolhasson, rá kellett lépnie sokak tyúkszemére. A kormánykoalícióban már nem szívesen veszik, hogy mindig ott ül, és az orruk alá dörzsöli a gondokat.
A komány mégiscsak hozott válságkezelő programot.
-- Azokkal a programokkal sem megyünk sokra, amelyeket kormányunk mégis a parlament elé terjeszt, mert ott időközben egy olyan dzsungeli hangulat alakult ki, hogy az épeszű emberek nehezen tudják hallatni hangjukat. Az olyan parlamentből érkező megoldások, amelyben egy 400 szakaszból álló törvényre 680 módosítási javaslat fut be, és ezekből kénytelen-kelletlen ötöt fogadnak el, csak beteges kompromisszumok lehetnek.
Nem is olyan régen poitikusaink még azt állították, hogy nem kell tartanunk a gazdasági krízistől.
-- Valóban, a szerbiai bank-és pénzügyi rendszer sokkal jobban áll, mint az átlagos világi rendszerek. Okulva a 92-es, 93-as hiperinfláció, és az utána következő háborús évek keserű tapasztalatából, a későbbi kormányok úgy döntöttek, hogy a privatizációból befolyó pénzeket elsősorban arra használják fel, hogy visszaszerezzék a polgárok pénzintézetekbe vetett bizalmát. Szigorúan ellenőrizték az új vagy a megmaradt bankok működését, nem engedték nekik, hogy teljesen zabolátlanul garázdálkodhassanak, mint például Magyarországon, Csehszlovákiában vagy Lengyelországban. Vonatkozik ez más országokra, azaz a „nagyokra” is, ugyanis ugyanez a helyzet Amerikában is, ahol lényegében „megszületett” a krízis. A mostani világválság Bush elnök személyes kreációja, utolsó mandátumában legalább négy hasonló krízist hozott létre megfelelő politikai szándékkal, most azonban a tészta kidagadt az amerikai fazékból, és szétfolyt a világban. Hála istennek elnököt cseréltek, majd kiderül, hogy Bush követői mennyire látják azt, hogy mit ábrázol a nagy világkép. Tőlük függ majd, hogy lesz-e ismét hidegháború, vagy esetleg harmadik világháború. Nézetem szerint pillanatnyilag minden alapfeltétel adott egy világháború kitöréséhez!
Ez nagyon ijesztően hangzik.
-- A világháborúk a természeti erőforrások újrafelosztása miatt törnek ki, a gyarmatosító Angliától a gyarmatokban nem részesülők próbálták ezeket visszavonni A tudomány fejlődése oda vezetett, hogy a nyersanyag-felhasználást abszolút racionalizálták: ma a szabványosított iparban mindössze 20-30 százalékát használják fel annak a nyersanyagnak, amelyre a múlt század elején szükség volt ugyanannak a terméknek a legyártásához, legyen az öntöttvas vagy textiláru. Megnövekedett viszont az energiafogyasztás, amelyhez nagyban hozzájárult a lakosság jóléte. Aki csak tehette, autóba ült, a forgalom megtöbbszöröződött, az emberiség felélte mindenét, mára már nem sok maradt. Gandhi még annak idején megjósolta az angol királynőnek, hogy mindennek nem jó vége lesz: amikor Anglia vezető hatalom lett, szüksége volt a fél világból eredő természeti javakra, csak így tarthatta fenn birodalmát. Amikor az amerikaiak színre léptek, nekik a természeti erőforrások kiszipolyozásához már az egész földgolyóra szükségük volt. Akkoriban 3,5 – 4 milliárd ember jelentette a fogyasztói közönséget, ma 7 milliárdnyira szaporodtunk, minden emberre szüksége volt Amerikának, hogy fenntarthassa világbirodalmát. Időközben talpra állt Kína és India, többé nem halnak éhen, azonban ha azt akarnánk, hogy a másfél milliárd kínai, az 1,2 milliárd indiai, és a fél milliárd közép-ázsiai nomád és törzsekben élő ember életszínvonalát olyan szintre emeljük, mint az európai (az amerikaitól jóval alacsonyabb) átlagos embereké, akkor 2,5 földgolyónyi fogyasztóközönségre és természeti javakra lenne szükségünk.
Van erre megoldás?
-- Mivel csak egy Földünk van, a meglévő erőforrásainkat kell igazságosabban felosztanunk, e felosztásnak az éllovasai az energia és az ivóvíz, ezek biztosítják majd a 7 milliárd földönfutó túlélését, de ehhez előbb át kell rendezni a világot. Az átlagos energiafogyasztás Amerikában kétszer akkora, mint Európában, az egy főre eső amerikai energiafogyasztás viszont már hússzorosa a kelet-ázsiai fogyasztásnak. Az energiaforrások adottak, ezek nem tágíthatók, belőlük a fejlődésben lévő világrészek nem hozhatók fel európai szintre, amerikaira pedig végképp nem. A fejlődők csak akkor vergődhetnek fel valamennyire, ha az amerikaiak nagyon sokat hanyatlanak. Az egyensúly csak így állhat be. Politikai szemmel nézve lehetetlen az amerikai energiafogyasztást a mostani egytizedére, vagy akár felére csökkenteni, az előállt helyzetképből egy új háború szaga érződik messzire...
Valóban elkerülhetetlen lenne a világégés?
-- A megdönthetetlen Marx-féle elmélet szerint a liberális-kapitalista, a privát kezdeményezés, kisajátítás elvén alapuló politika törvényszerűen sűrű, periodikusan ismétlődő kríziseket idéz elő: a kicsikről átfolyik a pénz a nagyokra. Az utóbbi időben az emberi jogokra hivatkozva a „nagyok” megpróbálták elgáncsolni a felfelé törő népeket, nemzeteket, országokat. A háborúhoz szükséges idióták kritikus tömege – különböző opciókon belül – adott: visszatért az orosz, feltört Kína és Közép-Ázsia, az amerikaiak pedig nem békélnek meg azzal a ténnyel, hogy az ő történelmi időszakuk a végéhez érkezett. Lényegében ez a mostani világválság alapja, ebből a belenyugváshiányból lett előbb az olajválság, amikor az amerikaiak szándékosan gyengítették a dollárjukat. Ebből lett aztán a 150 dolláros hordónkénti olajár, most oda jutottunk, hogy Amerika kéri Kínát, hogy hagyja kinn a világpiacon külkereskedelmi többletének harmadát, és vásároljon tönkrement, iparosított nemzetektől. A dollár árfolyama fokozatosan csökkent, most már alig van belőle. A világviszonylatban vett pénztranzakciók tömege nagyjából 200-szor nagyobb, mint a világon megtermelt áru és szolgáltatások egybevett értéke – ez azt jelenti, hogy minden áru, minden szolgáltatás, a turizmus stb. kétszáz kézen halad keresztül, mire eléri végcélját. A tőzsdei spekulációk forgalma 200-szor megszaporodott, azaz a pénz 200-szor gyakrabban cserél gazdát, mint az áru, a termék, a szolgáltatás stb. Ez így nem mehetett tovább, ezért luftballon módjára kipukkant a bankrendszer. Ha ezt felfogta az emberiség, és a G20-ak megindítanák a válságkezelő folyamatot, akkor a krízis csúcspontján átesünk.
Mit tanácsol, mit kellene itthon tenni, hiszen a válság hozzánk is begyűrűzött.
-- Az lenne a legelőnyösebb, ha a média nem ijesztgetné tovább a fogyasztókat, hanem bátorítaná őket, és arra buzdítana, hogy ne spóroljanak, hanem vegyenek fazekat, cipőt, gatyát, fizessék ki tartozásaikat. Ha most ebből az egész helyzetből mégsem lesz háború, akkor kiutat jelenthet, ha ismét vennénk benzint (az üzemanyag-fogyasztás mostanában egyharmadával csökkent), mert így feltöltődhetne az államkassza. Tehát a világ most kimászhatna a hullámvölgyből, de ehhez egyetértésre lenne szükség, ami azt jelenti, hogy Amerikának sokat kellene engednie pofátlanul nagy igényeiből, le kell mondani a másoktól beharácsolt anyagiakról. A népesedés tekintetében a múlt század 80-as éveiben érkeztünk a fordulóponthoz, ha egy S görbe szabályait vesszük alapul, akkor valószínű, hogy a népesedés most lelassul. 5-ről 6 milliárdra mindössze 12-13 év alatt duzzadt fel az emberiség, 7 milliárdra 17 évre lesz szükség. A 8 milliárdot csak 25 év múlva érjük el, 9 milliárdnyi földlakó 50 év múlva lesz, 10 milliárdos népességnél pedig beáll az egyensúly. Olyan természetes egyensúly, amely korábban is létezett, nem úgy, mint az utóbbi két évszázad iparosodása és tudományos fejlődése okozta demográfiai bummjának egyenlőtlenségének idején.
Az, hogy Szerbia hogyan találja majd fel magát, csakis a mi egyéni dolgunk. Nem elég, ha takarékoskodunk, ha lecsökkentjük a napi szükségletünket, két sör helyett egyet iszunk, és nem ülünk autóba, majd a kéménybe dugjuk a megspórolt pénzt. Ezzel csak rosszat teszünk önmagunknak és másoknak is. A takarékosságnak csak akkor van értelme, ha a pénz visszapörög a reprodukcióba, ha bekerül egy megbízható bankrendszerbe, amely segít újra beindítani a fejlődést. A szerbiai bankrendszer most jobb, mint Magyarországon vagy máshol, ezt a tényt kellene kihasználnunk. A kormány új válságkezelő programja humbug, nesze semmi, fogd meg jól, hiányzik belőle a lényeg. A Nemzetközi Valutalap (IMF) nem azt üzeni, hogy kevesebbet, hanem hogy a kitermelt javakhoz arányosan fogyasszunk!
Szerbia 20 éve, 1989 áprilisában volt az ipari termelés csúcspontján, 1993 végéig az akkori érték egynegyedére esett vissza. Avram apó és a pénzreform után visszatornáztuk magunkat a ’89-es mutató felére, ez a szám viszont azóta sem változott, így termelésünk most nem bírja el fogyasztásunkat, a behozatal legalább kétszer akkora, mint a kivitel. Az „okosok” egy ideig a privatizációból eredő pénzzel, fantomjövedelemmel pótolták a hiányt, ezért nem volt szükség újratermelésre, de miután az összes „családi örökséget” eladtuk, nincs mivel betömnünk a lyukat. A tervezett költségvetési módosítás leír egy csomó kiadást, olyanokat, amelyeket mostanáig a privatizációból fedeztünk, tehát mindenképp – krízis nélkül is – leírhattuk volna őket. Tehát ha a válság elkerülte volna Szerbiát, akkor saját nyavalyánk ért volna utol bennünket még az idén. Munka, azaz termelés nélkül nincs haladás. A kormányprogramnak, a költségvetési revíziónak csak akkor lenne értelme, ha a költségvetésben nem elköltendő pénzt be sem szednénk a polgároktól, és az összenemzeti termék 3 százalékának értékében – kötvényeken keresztül – még el is adósodna az állam. Ezt kellene – tehát – tenniük, ha megnyúzzák az adófizetőt (benzinadó, mobiltelefonadó stb.), akkor azon nem nő többé gyapjú. Előnyösebb az ipari vállalkozóktól nem beszedni a pénzt, nem létrehozni náluk a gyárakat összeomlasztó likviditási űrt. Az államapparátus az utóbbi időben hatalmasra dagadt, hipertrófikus vízfejet kell fenntartanunk '97 vége óta – amióta kiléptem a kormányból –, ami a mai napig 4 és félszeresére duzzadt.
Szerbiának tehát az a baja, hogy nincs termelésünk, nem dolgozunk, nem pedig az, hogy sok az adósság. A pénzt nem a reprodukcióra költjük, hanem a mértéktelen fogyasztásra. Úgy gondoljuk, hogy délelőttönként tele lehetnek a kávézók. Panaszkodunk, hogy munkanélküliek vagyunk, mégis a kerthelyiségekben üldögélünk.
