A fakókeselyűk még nem is olyan régen rendszeresen portyáztak a Tisza vidéken is. A néhai Csornai Richárd csantavéri patikus és nemzetközi hírű ornitológus jegyezte fel, hogy 1947. július 6-án hét fakókeselyű jelent meg Zenta határában. Egy elpusztult ló teteme vonzotta őket oda. A tarlón heverő bomlásnak indult háziállatot tépő keselyűk jelenlétére hamar felfigyeltek a környéken élők.
A dögevők annyira belakmároztak a lótetemből, hogy alig tudtak szárnyra kapni. A tanyai emberek nagy ostorokkal ütlegelték a belakott madarakat, végül egy legyengült keselyűt elfogtak, majd zsákba gyömöszölték, s bevitték Zentára az állatpreparátorhoz, aki kitömte a szerencsétlen madarat, és a kirakatban, mint üzlete leglátványosabb trófeáját, állította közszemlére. Az emberek csodájára jártak a majdnem három méter szárnyfesztávolságú hatalmas madárnak.
Sajnos a nagy termetű ragadozómadarak nagyon sok faja jutott a zentai fakó keselyű sorsára. A mértéktelen vadászat és a dúvadirtás címén folyó mérgezések miatt a táplálékpiramis csúcsán álló, négy-öt éves korban ivaréretté váló, és kevés utódot nevelő madarak szinte teljesen kipusztultak. Napjainkban a Kárpát-medencében ritka kóborlónak, madártani szenzációnak számít egy-egy keselyű megjelenése. Magyarországon például az elmúlt húsz év során mindössze tucatnyi alkalommal figyeltek meg fakókeselyűt a nyári és az őszi időszakban. Vajdaságban a Tarcal-hegységben (Fruška gora) és a Delibláti-homokpusztán a XIX. század második felében még költött fakó keselyű. A volt Jugoszláviában a horvát tengermelléken, néhány adriai szigeten, Dél-Szerbiában a Zlatar-hegység környékén, az Uvac folyó kanyonjában kis, elszigetelt populációit az utolsó pillanatban mentették meg. Pedig nem akármilyen madárról van szó, hiszen Szerbia jelenlegi hivatalos címerében ábrázolt kétfejű „sas” nem más, mint fakókeselyű. Egykor a mai Szerbia területén költött még a dögkeselyű és a barátkeselyű is, de ezek mára kivesztek.
Hogy egy büszke népnek dögevő madár legyen a címermadara, bizonyos – túlfűtött szerb hazafiassággal megáldott – köröket eleinte feszélyezett, de a tudomány, az ornitológusok és a címertan szakavatott ismerői kétséget kizáróan bizonyították a tényállást, és a többségi nemzet lassan beletörődik a ténybe: a sas nem sas, hanem keselyű. Ebből a nem mellékes tényből fakadóan-e, valamit hogy a természetvédők, különösen a madarászok egyre erőteljesebben hallatták hangjukat, sikerült megmenteni a szerbiai fakókeselyű-állományt. Az aktív védelemnek, az etetők folyamatos feltöltésének – évente 50 tonna állattetemet, vágóhídi hulladékot takarítanak el a keselyűk – köszönhetően jelenleg Dél-Szerbiában él a Balkán-félsziget fakókeselyű állományának több mint egyharmada. Számokban kifejezve ez 70 párt jelent.
Keselyűk a festői kanyonban
A fakókeselyű-állomány 1992-ben volt a mélyponton, az Uvac folyó menti sziklafalakon mindössze 6 pár fészkelt, egész Szerbiában alig egy tucatnyi maradt belőlük. A fakókeselyűk megmentésére lelkes természetvédők, madarászok Nova Varošban 1994-ben ragadozóvédelmi egyesületet hoztak létre, amely 2002 óta belgrádi székhelyű közalapítványként működik
– Civil szervezetünk első dolga volt megszervezni a keselyűk rendszeres etetését. A festői szépségű vidék lakossága fokozatosan bekapcsolódott a védelmi programba. Aktivistáink a helybeliek körében jelentős ismeretterjesztő propagandát folytattak és folytatnak ma is. Egy természetvédelmi program sikere azon áll vagy bukik, hogy a helybeli polgárokat mennyire sikerül megnyerni az akciónak. Évtizedeken keresztül óriási problémát jelentett a mérgezés. A helyi állattartók mérgezett állattetemeket helyeztek ki, céljuk a farkasok elpusztítása volt, viszont a mérgezett húst elsőnek a keselyűk találják meg és pusztulnak el. Időbe tellett, mire az emberek belátták, hogy nincs értelme a mérgezésnek, a háziállatokat télen meg lehet óvni a farkasoktól más módszerekkel is.
A legfontosabb, hogy a keselyűk által megszokott etetőhelyen a madarak egész évben találnak élelmet. A közelben több tonna befogadású hűtőházat alakítottunk ki, és amikor több az elhullott állat vagy a vágóhídi hulladék, akkor azt hosszabb ideig is tárolni tudjuk. Az időnként a hozzánk kerülő sérült madarak gondozására terebélyes befogadót építettünk – mondta a belgrádi dr. Saša Marinkovićornitológus, a keselyű-visszatelepítési és védelmi program kezdeményezője, vezetője.
A különleges természetvédelmi rezervátum napjainkra több mint 7500 hektárra terjed ki, és magába foglalja az Uvac folyó menti összes keselyű élőhelyét, beleértve a három, duzzasztással keletkezett tavat: az Uvaci-, Radoinjski- Zlatari-tavat is. A védett területen 104 madárfajt és több mint 200 növényfaj él, melyek egy része valódi természeti ritkaság. Az Uvac folyó teljes hossza meghaladja a 110 kilométert, ami több mint 300 millió köbméter édesvízkészletet jelent. A kanyargó Uvac Boszniában ömlik a Lim folyóba.
Keselyűgyűrűzés
A madarászok csapata a kis termetűnek egyáltalán nem mondható keselyűfiókákat három-négy héttel a kirepülésük előtt jelölik meg. A későbbi folyamatos figyelemmel kísérésük, idegen szóval monitorozásuk érdekében a hagyományos alumínium gyűrű mellett a madár lábára nagy méretű, színes, tartós műanyagból készült, több betű, illetve számkombinációval ellátott jelölőgyűrűt is felhelyeznek. A másik hatékony jelölési módszer a a színes szárnymarker, amely távcsővel vagy teleszkóppal akár több száz méterről is leolvasható, vagy a madarakról készült fotó kinagyításakor láthatóvá válik. A gyűrűzése komoly munka, alpinista felszerelés, sziklamászó tapasztalat nélkül senki se próbálkozzon a néha ötven méter magas, meredek sziklafal üregében meglapuló fiókát megközelíteni. A sziklaperemen lógó hegymászó a táskába pakolt fiókát leengedi a fészek alatti talajra, vagy az Uvac folyón a csónakban várakozó madarászokhoz. Ha ez nem kivitelezhető, akkor kénytelen a madárral együtt felmászni a szikla tetejére, az ott elvégzett gyűrűzés után pedig visszamászni, és a fészekbe visszahelyezni a fiókát.
A madár tömege mellett mérik a szárny, a test, a csüd és a karom hosszát, a csőr vastagságát és magasságát is. A szűk szilaüregekben vagy a keskeny sziklapatkán csak keveset mozgó fióka igencsak „elhízik”, tömege akár több kilóval is meghaladhatja a szülei testtömegét. Amikor a szülők úgy vélik, hogy elérkezett az önállósulás ideje, abbahagyják, vagy drasztikusan lecsökkentik az utód táplálását. A fiatal keselyű a fölösleges kilóktól megszabadulva és az éhségtől hajtva bátorságot vesz, elrugaszkodik a szikláról, és kiterjesztett száranyaival, mint valami siklórepülő a kanyon fölé emelkedik, fenséges termetével uralva a végtelen eget.
Az ég királya A fakókeselyűt még az ég urának, királyának is hívják, hiszen a közel tíz kilogramm tömegű, majdnem 3 méter szárnyfesztávolságú madár a napsütötte sziklákról felszálló meleg légáramlatokkal akár 3000 méter fölé is emelkedhet, és száz négyzetkilométert is könnyedén bebarangolhat élelem után kutatva. A tojó már január végén, február elején lerakja egyetlen tojását, amelyen a két szülőmadár nyolc héten át felváltva kotlik. Az alkalmas fészkelőhelyeken, sziklapárkányokon, sziklaüregekben több pár is költ laza telepben. A fiókanevelés elhúzódik nyárig. |
