Zentán 1944. november 9-éről 10-ére virradóra a Zentai Történelmi Levéltárban megtalált halállista szerint 65 ártatlan embert végeztek ki a Tisza partján. Szloboda János helytörténeti kutató Zentán történt '44-ben című könyvében ezt írja: „Az 1944-es zentai áldozatok száma a november 10-ére virradó éjszakán kivégzetteknél minden bizonnyal több volt, sokak szerint úgy 90 körül lehetett. Egyesek tudni vélik, hogy e szám pontosan 86 (esetleg 87), mert azon az éjszakán ennyi lövés hallatszott a Tisza irányából, volt, aki megszámolta. Más adatközlő összesen 93 eltűntről, netán kivégzettről tud, sajnos anélkül, hogy a neveket képes volna felsorolni.”
Zentán két emlékművet is állítottak a véres eseménynek. Az elsőt 1994-ben a Felsővárosi temetőben, a másodikat, mely a tömegsír tényleges helyét jelzi, 2007-ben a Tisza-parton, a hídnál.
A '94-ben felállított emlékművet Valkai Zoltán építész készítette. Valkai így emlékezik az emlékműállítás idejére:
– A zentaiak már az 1990-es évek elején is a zentai hídnál lévő homokbányánál akartak emlékművet állítani az 1944 őszén ártatlanul a Tiszába lőtt zentai magyaroknak, de ez persze azokban az időkben nem valósulhatott meg. Ahogy közeledett a szomorú esemény ötvenedik évfordulója, létrehoztak egy szoborbizottságot, melynek feladata a '44-es áldozatokról való méltó megemlékezés lett. Magam is a szoborbizottságba kerültem, és 1994 augusztusában elfogadták a fából készítendő emlékmű- javaslatomat. Az emlékhely tervezése szeptemberben és októberben folyt. Azokban az október végi, november elejei napokban állandóan kijártam a Felsővárosi temetőbe, a munkám ímmel-ámmal folyt, a szegénység, a félelem megtette a magáét. A háborús időkben nem volt mindegy, hogy rendőrök mászkáltak a temetőkerítés túlsó oldalán. Volt olyan nap is, hogy a munkások e miatt a munkát is abbahagyták. Ilyen idegméricskélős napok teltek el az avatásig, amit felkészületlenül értünk meg – mondta Valkai.
1994-től kezdve tehát volt Zentán egy olyan hely, egy olyan emlékmű, mely az 1944-es atrocitásokra emlékeztet, de a kivégzés tényleges helyét csak 13 évvel később, 2007-ben jelölték meg. Egy kopjafát állítottak a mindenféle bírósági eljárás nélkül, ártatlanul halálba küldött zentai magyaroknak. A kopjafát Recskó Béla zentai festőművész, fafaragó készítette.
Hogy miért fontos emlékeznünk erre a gyalázatos eseményre,hogy miért kell beépülnie a köztudatba, és hogy egyáltalán miért fontos az emlékezés maga, Pejin Attila, zentai helytörtész azt mondja, a katarzis miatt:
– Minden történelmi eseménynek van történelmi jelentősége, és a jelentőségéhez mérten kell megkülönböztetni a hozzá való viszonyt és az emlékezést. Ha mikroközösségről van szó, mindig mások a vonulatok és a következmények, mint egy makröközösség esetében. Egy makroközösség emlékezetét, ha az állam úgy ítéli meg, mindig felvállalja, de a mikorközösségét nem biztos. Az emlékezés mindig is politikafüggő volt, ezt az ókorig vissza lehet vezetni. A ’44-es áldozatokra való emlékezés ránk kényszerített, és részben önként vállalt tabu volt. Annyira erős volt ez a tabu, hogy még akkor sem beszéltek szívesen róla, amikor már, úgymond, lehetett, publikussá vált. Ebből is látszik, milyen mély nyomokat hagyott. '44-el kapcsolatban akár azt is ki merem jelenteni, hogy minden zentai családnak valamilyen vonatkozásban köze van az atrocitásokhoz. Az 1848-as eseményekkel kapcsolatban is voltak elfojtások. 1949 után egy ideig kemény abszolutista hatalom következett, mely a maga módján kezelte a szabadságharc mindennemű következményeit. Kemény repressziók voltak, nagyon sokáig ’48-ról sem lehetett megemlékezni, tehát a két esemény között ily módon vannak átfedések. Ott is torzulások voltak, ott sem volt igazából katarzis, amikor kellett volna, hogy legyen. Igazságtétel is elég későn volt, és annak is a terhét lényegében mind a mai napig hordozzuk itt a Délvidéken. Egy ideig '48-ról sem volt szabad beszélni, és ez fokozottan érvényes volt '44-re, mert ez nagyon közeli esemény. Itt még vannak kortársak, akik ezt közvetlenül megélték.
Azzal, hogy emlékművet állítunk, még nincs katarzis. Az emlékmű állításnak annyi értéke van, mint a könyvnek, illetve a dokumentálásnak. Attól, hogy megírjuk valaminek a történetét, a közösség nem biztos, hogy beemeli az emlékezetébe. Zentából kiindulva, nagyon sok helytörténeti monográfia jelent meg, sokat feltárunk Zenta történetéből, és a zentaiak többsége mégis alapvető dolgokat nem tud Zenta múltjából. Tehát egy történésnek nincs vége azzal, hogy kikutattuk. A ’44-es magyar áldozatoknál, meg a többi hasonló eseménynél is az a lényeg, hogy minősíteni tudjuk azt. Tudnunk kell, hogy hallgatólagos volt-e ez a regresszió, vagy hallgatólagos beleegyezéssel történt, vagy helyenként ez változó volt, tehát hogy volt-e egy politikai háttere. Ezek nagyon fontosak, mert lényegében ezek nyomán lehet elégtételt kérni. Jóvátételt nem lehet kérni, mert ezt nem lehet jóvá tenni. A jóvátétel néha sértő, tehát inkább ne legyen, de egy mindenkori hatalom jelentse ki, hogy igen, megtörtént, elismerik, megkövetik, és akkor tiszta lappal lehet továbbindulni. Erre gondolok, amikor katarzisról beszélek. Itt nem arról van szó, hogy elkobzott javakat adjanak vissza, mert az jogi, gazdasági kérdés. Elégtétel kell, tehát kövessék meg az áldozatokat, azoknak a hozzátartozóit, mert ez ténylegesen megtörtént.
Az emlékezésnél fontos egy megfelelő rituálét kialakítani, ami megfelel annak a történelmi eseménynek, amelyről szó van, hogy azt a közösség tényleg elfogadja, magáévá tegye. Hogy évi megemlékezések megtörténjenek fontos, de nem elegendő. Zenta esetében egyébként azt is jó lenne eldönteni, hogy akkor most a Felsővárosi temetőben vagy a hídláb közelében emlékezzünk, ott, ahol ténylegesen megjelöltük a tömegsírt. Egyértelművé kell tenni, melyik az a hely Zentán, amelyik a '44-es kivégzést jelképezi – mondta Pejin.
Írásom befejezéseként álljon itt néhány gondolat a megboldogult Szloboda János helytörténeti kutatótól. A részlet a legutolsó megemlékező szövegéből származik: „Nem áll szándékunkban sem az ítélkezés, sem a megtorlás. Nem ítéletet mondani és bosszút állni akarunk, hiszen a szomorú példából is láttuk, az elvakult bosszú ártatlan áldozatokra sújt le, de a megbocsátás sem a mi dolgunk, miután senki sem mutat megbánást és nem kér bocsánatot. Pedig a felénk nyújtott baráti jobbot szívesen elfogadnánk. A mi dolgunk és összejövetelünk célja nem más, mint az emlékezés. Az, hogy ne feledjük el elődeinket, akik egy aljas bosszú ártatlan áldozataiként nekünk lehetővé tették a túlélést és nemzeti identitástudatunk megőrzését.” (Fotó: Geregly József)
A Felsővárosi temetőben 1994-ben emelt emlékmű
Hajnali ködben a 2007-ben állított kopjafa a kivégzés helyszínén
