Magam is felháborodással szoktam olvasni, ha valakit kizárólag nemzetiségi hovatartozása miatt éri sérelem, még a szóbeli is, hát még ha tettlegességig is fajul. Az a baj, hogy sajnos éppen ez utóbbiból van egyre több. A joghurtforradalom szentesítette annak idején a nyílt albánellenességet, a kilencvenes évek háborúi pedig a mások iránti gyűlölködés minden formáját, kezdve a szitkozódástól az etnikai tisztogatásig. Azon tehát nem kell csodálkozni, hogy honnan ered a mostanság errefelé is elharapódzó türelmetlenség, sokkal inkább az dühíti az embert, hogy többnyire szemet hunynak a dolgok felett az illetékesek, a rendőrök is és a politikusok is. Persze egészen más a helyzet, ha ne adj Isten, egy kisebbségi emel kezet a többségi nemzet egy tagjára. A temerini eset ezt nagyon is ékesen bizonyítja. Be kell azonban vallani, hogy vannak ellenpéldák is, és éppen azért, mert kevés van belőlük, megérdemlik, hogy erről is említést tegyünk.
Nemrégiben Verbászon jártam egy összejövetelen, s utána beültünk a híd lábánál levő Club M nevű kiskocsmába egy italra. Valóban csak egy italra, nemcsak azért mert mindannyian siettünk, hanem a házigazdánkat sem akartuk „tönkretenni”, hiszen hatan voltunk. Mindannyian magyarok. Mi sem természetesebb, hogy magyarul is beszélgettünk és még csak azt sem mondhatom, hogy suttogva, mert be volt kapcsolva a tévé, amelyen, valószínűleg CD-ről, népzenei klipek mentek rendesen felhangosítva. Kellett erő a mi beszédünkbe is, hogy megértsük egymást. Amikor bejöttünk, egy népesebb társaság ült a vendéglő másik felében, talán annyian lehettek mint mi. Harmincas éveikben jártak, nem mondhatom, hogy kimondottan szkinhednek tűntek, de mindegyiküknek rövidre volt nyírva a haja. A hozzánk közelebb levő asztalnál egy ősz hajú idősebb úr üldögélt, újságot olvasott és időnként a tévére nézett. Az alaphelyzetet felmérve sokkal inkább számíthattunk mondjuk arra, hogy valaki a magyar beszéd miatt belénk köt, mégis az ellenkezője történt. Fizetni és indulni készültünk, amikor odajött a pincérnő és azt kérdezte, elfogadunk-e egy-egy italt a mellettünk ülő öregúrtól. Első pillanatban egyikünk sem tudott megszólalni meglepetésében, ezért a pincérnő megismételte mondókáját. Legszívesebben megköszöntük volna és elmegyünk, mert őszintén szólva nem is kicsit voltunk bizalmatlanok, de egy pillanat alatt felmértük azt is, hogy az elutasítás esetleg sértődésre adhat okot, amit szintén nem szerettünk volna. Elfogadtuk tehát az italt és koccintottunk az egészségére. Amikor közelebb jött, már látszott, hogy nem ez az első itala aznap, de részegnek mégsem volt mondható, folyékonyan beszélt és a legkevésbé sem dülöngélt. Azt mondta azért hívott meg bennünket egy körre, mert magyarul beszéltünk. Egyik nagyanyja, akit nagyon szeretett, mint mondta, magyar volt, hozzá mindig magyarul is beszélt, ő ennek ellenére nem tanult meg magyarul, de a mai napig szívesen hallgatja a magyar szót.
El kellett fogadnunk ezt a magyarázatot, mert más kézzelfogható indok nemigen jutott senkinek eszébe, csak afelett nem tudtunk napirendre térni, hogy ez éppen Verbászon történik, ahol, mint ismeretes, éveken keresztül a radikálisok voltak hatalmon, most ugyan kényszerigazgatás van, de ez akár kampányhangulatot is jelenthetett volna, vagyis „parázsabb” hangulatot, mint egyébként, hiszen őszre időközi helyhatósági választásokat tartanak.
A történetből talán csak egy lényeges tanulságot lehet levonni, hogy mások is csak akkor tisztelnek, ha te is tiszteled magadat és a sajátodat.
