Két olyan terhet vonszol évtizedek óta ez a lap, amelyek mindegyike hol jobban, hol kevésbé erőteljesen jelentkezik, de tény, hogy szinte minden időszakban jelen volt: az egyik a nyomdával való közös gazdálkodás kényszere, a másik a politikummal való állandó hadakozás a támogatásokról, de gyakran ennek kapcsán a szerkesztéspolitikáról és egyéb meglátásokról.
Három és fél évtizede hallottam először azt a fejlesztési elképzelést, hogy először a nyomdát kell fejleszteni, hogy azután az kihúzza az egész céget (akkor a Forumot) a csávából. Akkor is szó volt bélyeggyártásról, sőt hamis pénzek gyártásáról is.
Félreértés ne essék, arról volt szó, hogy külföldi megrendelőknek gyártottunk le hamis pénzeket, hogy azokon hatékonyan fel tudják fedezni a hamisítás leggyakoribb hibáit. Mondani sem kell, hogy ez valóban jól jövedelmező munka volt, és az is igaz, hogy ez tényleg a nyomdaipar teljesítmények csúcsát jelenti. De akárcsak a bélyeggyártás esetében – ilyen megrendelésből nem volt elegendő. Nem is ez ellen tiltakoztunk a többi lappal és a könyvkiadóval együtt, hanem azért mert a gyakran megalomániás beruházások hihetetlenül nagy költségeit szépen belevegyítették a nyomdai szolgáltatásokba s így azután már mindannyian fizettük a nagy tervek árát. Első adandó alkalommal el is pártolt a nyomdánktól minden lap és kiadvány, mert másutt olcsóbb nyomdát találtak. (Nem hasból mondom, hisz több éven át voltam a Magyar Szó munkástanácsának tagja, a nyolcvanas évek elején pedig elnöke is.) Még azt is el tudom fogadni, hogy a vajdasági magyarságnak szüksége van egy nyomdára, de akkor az legyen méret szerinti és a csúcsteljesítménye ne a bélyeggyártás legyen, hanem a minél olcsóbb lapnyomtatás vagy könyvnyomtatás.
A másik állandó teher a politikával való vitatkozás, ami különösebben nem izgatna senkit, ha történetesen a lap gazdaságilag is önálló lenne, vagyis nem szorulna társadalmi támogatásra. A társadalmi támogatás pedig valljuk be őszintén, a szerkesztéspolitikára való ráhatás, nem egyszer nyomásgyakorlás eszköze volt és maradt jobbára a mai napig. Mi természetesen elfogadtuk azt az alapítóokmányok alapján, hogy az alapítónak jogában áll ezt a fajta felügyeletet gyakorolnia, de csakis a pontosan lefektetett elvek alapján és nem úgy, ahogyan az gyakran történt, hogy ha valami nem tetszett, akkor „elzárták a csapokat”. Mindannyian nagyon jól tudjuk, hogy pontosan emiatt került a miloševići időben a lap a megszűnés szélére.
Sajnos nem vagyok derűlátó, nem a sztrájkot, hanem a megoldásokat illetően. Azt mondják, a beruházások a Magyar Szót szolgálják, de azt azért mégis meg kell állapítani, hogy ezek a beruházások a nyomdában történtek, s időközben a lap oda jutott, hogy felszereltsége kérdésessé teszi a puszta megjelenést. A topolyai szerkesztőségnek például egyetlen fényképezőgépe sincs. Persze van gépük az újságíróknak (ha van), csak az a kérdés, hogy mióta változtak meg a közgazdasági törvények olyanféleképpen, hogy a dolgozó teremti elő a munkaeszközeit. Tudom én, hogy nem nagy pénzről van szó, de a munkaeszközök megteremtése mégis a tulajdonos feladatköre. Magyarán, mégiscsak a nyomda az első és a lap csak utána következhet. Nem vagyok derűlátó a politika változását illetően sem. Valójában az a legnagyobb baj, hogy a szerkesztéspolitika taglalásakor minduntalan a politikai propaganda elvárásai kerülnek előtérbe. Sehogyan sem tudunk napirendre térni afelett, hogy a politikai propaganda a politika legális és hatékony eszköze, de nem újságírás, még akkor sem, ha újságírói eszközöket is tud használni.
Mivel a nyomdával való közösség kérdésében még csak tárgyalni sem hajlandó senki a szerkesztőséggel, a politikával meg szépen elbeszélgetünk egymás mellett kötelezettségekről meg szerkesztéspolitikáról, nem igen tud az ember hosszabb távú megoldásokat körvonalazni.
