Nevével először lapunk hasábjain akkor találkozhattak az olvasók, amikor egyetemi tanulmányait Szegeden befejezvén hazajött, és itthon szerette volna posztgraduális tanulmányait folytatni. Aztán ez nem ment olyan könnyen, diplomáját a Magyar Tanszék nem ismerte el, különbözeti vizsgákat követeltek. Nem hagyta annyiban, Szakmány Györggyel együtt a Magyar Szóhoz fordult, nyílt levelet intézett a Magyar Nemzeti Tanácshoz.
Katonaság után lapunk újságírója lett. Pressburger Csabát, a Magyar Szó főszerkesztőjét most a munkája foglalkoztatja leginkább, és azt mondja, amióta belpolitikai újságíró, szépirodalmi vénája elsorvadt.
Az utóbbi időben legszívesebben interjúkat ír. A többpártrendszer kialakulása legelején megalapított egy pártot, amit később nem jegyeztettek be. Megtapasztalta azt is, milyen a hierarchia legalján lenni.
Azt mondod, hogy az idődet a munkád tölti ki. Írsz, szépirodalommal továbbra is foglalkozol?
– Igazából irodalommal legalább öt-hat éve nem foglalkoztam. Korábban írtam szépirodalmi szövegeket, bár akkor sem túlságosan sokat. De amikor komolyan elkezdtem újságírással foglalkozni, akkor valahogy ez a szépirodalmi, írói véna elsorvadt. Átalakult a gondolkodásmódom. Én nagyon csodálom azokat az embereket, akik képesek arra, hogy belpolitikai újságírók legyenek, és emellett szépirodalmi szövegeket is írjanak. Le a kalappal előttük, egyszerűen nem értem, hogyan tudják az agyukat két féltekére bontani. Nekem, amióta újságíró vagyok, nem születnek a fejemben olyan gondolatok, mint korábban. Abban tértem vissza talán ehhez a vonalhoz, vagy egyáltalán a művészetekhez, hogy körülbelül másfél évvel ezelőtt elkezdtem színházkritikával is foglalkozni. Lehet, hogy ez is nagyképűen hangzik, mert bár rendszeresen jelentek meg színházról szóló írásaim, ez mégis csak másfél év, így nem beszélhetünk egy színikritikai opusról.
Mikor kezdtél írással foglalkozni? Mikor derült ki számodra, hogy újságíró szeretnél lenni?
Ezek szerint kielégít a mostani munka, nem hiányzik az írás ebben a formában?
– A színházkritika, ami beúszott az elmúlt másfél évben az életembe, valamennyire kiegészíti ezt, de nem hiányzik, hogy visszatérjek a szépirodalmi művek írásához. Soha nem voltam olyan, aki leülteti magát, és muszáj írnia valamit. Ha éppen jött valami, akkor azt leírtam, soha nem kényszerítettem magam. Ma sem teszem.
Emlékszel arra a napra, amikor először beléptél a Magyar Szó szerkesztőségébe?
– Kókai Péter volt a főszerkesztő 2002-ben, amikor Szegeden megszereztem a diplomám. Azt követően az volt a tervem, hogy Újvidéken posztgraduális tanulmányokba kezdek, és úgy nézett ki, hogy ez minden gond nélkül működik is. Olyan ígéreteket kaptunk akkor Szakmány Gyurival együtt, hogy ez megvalósulhat. Erről pedig már a nagyközönség is tud, hogy nem így alakult, mert egy csomó különbözeti vizsgát varrtak a nyakunkba, így nem kezdtük meg ezeket a tanulmányokat. Miután mindenféle fellebbezés volt, és azokat mind elutasították, akkor megelégeltük a dolgot, és ekkor mentem be először a Magyar Szó szerkesztőségébe Kókai Péterhez. Szerettünk volna megjelentetni egy nyílt levelet, amelyet a Magyar Nemzeti Tanácshoz címeztünk, s amelyben elmondtuk, abszurdnak tartjuk, hogy a Szegedről hazatérő fiatalokat nem igazán tárt karokkal fogadják, miközben a Magyar Nemzeti Tanácsnak az a stratégiája, hogy a fiatalokat haza kell hívni, hogy a fiatal diplomások itt találjanak munkát. Ebből nagy botrány lett. Ez volt az első alkalom, hogy az intézménnyel kapcsolatba léptem, persze előtte én már olvastam az újságot. A két találkozás közötti időszakban katona voltam. Ez is érdekes időszak volt. Szakácsnak képeztek ki, és a kiképzés után bekerültem a konyhára, ahol én voltam a mosogatórészlegben az egyetlen, aki éjt nappallá téve mosogatott, meg moslékot hordott ki a disznóknak. Megtapasztaltam azt, hogy milyen a hierarchia legalján lenni, ugyanis hogyha valakit zárkára ítéltek, az nekünk jött kisegíteni a konyhára. Ebből el lehet képzelni, hogy ez mekkora büntetés volt annak, akinek ez volt a feladata. A katonaság után kristálytiszta lett, hogy én újságíró szeretnék lenni. Ekkor bementem a szerkesztőségbe, és mondtam Kókai Péternek, hogy szeretnék újságírója lenni a Magyar Szónak. Kókai örült, mondta, nagyon jó, hogy topolyai vagyok, mert szükség van topolyai újságíróra. Mondtam, hogy én Újvidéken élek, mert akkoriban már ide kötöttek a párkapcsolati szálak. Ekkor jeleztem, hogy szeretnék belpolitikai újságíró lenni. Kókai meglepődött, mert nem ismerte a képességeimet, de felhívta az akkori belpolitikai szerkesztőt, Gyarmati Józsefet, és rábízott. Magyarán, rögtön elfogadta, és napokon belül szerződést is kötöttünk. Először én is sajtótájékoztatókra jártam, de nagyon gyorsan felfelé ívelt a belpolitikai karrierem. Egészen váratlanul nagy feladatokat kaptam, és egyre többet. Kicsit túlzásnak is éreztem, hogy megérkezésem után egy héten belül a Hétvége melléklet címoldalán kaptam helyet. Valamilyen tüntetések kapcsán írtam egy kommentárt, és én magam lepődtem meg a legjobban, amikor azt az írást viszontláttam azon a helyen. Ez nagyon felemelő érzés volt. Már akkor is voltak gondok a szerkesztőségben, a Štampa Komerc és a Magyar Szó közötti konfliktusról írtam egy nagy riportot, ami három részben jelent meg az újságban. A mai napig ezt tartom a legfontosabb riportomnak, és a leginkább engem igénybe vevő riportnak, mert olyasmiről kellett írnom a Magyar Szó hasábjain, ahol a Magyar Szó volt az egyik fél. Ezt megírni objektíven nagyon nehéz volt. Az, hogyha valami olyasmire futok az oknyomozásom során, ami a Magyar Szó cégvezetését esetleg negatív fényben tünteti fel, megtörténhetett volna, hogy cenzúrázzák az írást, nagyon nagy terhet jelentett számomra. Erre szerencsére nem került sor, de tudom, hogy borzasztó nagy nyomást éreztem, és ekkor tapasztaltam meg igazából, hogy milyen belpolitikai témákkal és napi aktualitással bíró témákkal foglalkozni.
Melyik műfajt szereted a leginkább?
– Inkább időszakaim vannak, amikor szívesebben írok publicisztikai jellegű írást, kommentárt leginkább. Meg attól is függ, hogy mi a téma. Szerintem nagyon fontos az, ha van egy téma, akkor azt hogyan közelítsük meg. Ha egy téma riportot kíván, akkor abból riportot kell írni. A kommentár, a riport és az interjú az, amit szeretek csinálni. Az utóbbi időben különösen az interjúk azok, melyek meghatározták az újságírói tevékenységemet.
Nem szokásos körülmények között kezded meg a főszerkesztői pályafutásod. Hogy éled ezt meg?
– Amit most tenni lehet az az, hogy azokat a vállalásokat, amelyeket a sztrájkbizottság és az alapító között folytatott tárgyalást követően írásba foglaltunk, ezeket a garanciákat a szerkesztőség betartassa, és ebben a főszerkesztőnek is része lesz. Ebben a pillanatban az anyagi helyzeten így tudunk közvetlenül javítani, és a hangulaton is.
A programodról már számos alkalommal szót ejtettünk. De valójában milyen újságot szeretnél csinálni, és szerinted mire van szükség?
– Nagyon nagy feladatról van szó, mert egy teljes társadalmat kell lefedni, annak minden szegmensét, a kétkezi munkástól a csúcsértelmiségig. Egy olyan újságot szeretnék, amelyet ezen a széles spektrumon mindenki a magáénak érez. Nyilván ez borzasztó nehéz. Az a fontos szerintem, hogy egy főszerkesztő ilyen esetben tegye félre a saját ideológiai meggyőződéseit, és próbáljon arra szorítkozni, hogy a lap minőségén javítson, s az mindenkinek szóljon. Függetlenül attól, hogy az újságolvasó kétkezi munkás vagy csúcsértelmiségi, vagy ami a kettő között van, nem hülye. Nem lehet neki eladni minőségtelen terméket. Azt akarom ezzel mondani, függetlenül attól, hogy egy írás egy alternatív kulturális eseményről, performance-ról szól-e vagy egy bográcsfőző versenyről, azt úgy kell tálalni, hogy azon lássék, a szakmaiság ismérvei szerint íródott. Nem szabad alábecsülni az olvasót. A legegyszerűbb munkát végző ember is észre fogja venni, hogy ez unalmas, érdektelen, túl van magyarázva, nem érdemes elolvasni. Egyrészt azt kellene elérni, hogy az olvasóink minél többen legyenek, másrészt, hogy minél több időt töltsenek a Magyar Szó olvasásával. Ne érhessenek gyorsan a végére.
