1944. október 8-án foglalták el a szovjet csapatok Adát és Moholt. A két különálló községben véres események játszódtak le az ezt követő időszakban. Különösen érvényes ez Moholra, ahol több száz embert végeztek ki, hogy pontosan mennyit, talán soha nem fog kiderülni, és talán az sem, hogy hol nyugszanak. A becslések szerint az áldozatok száma 300 és 600 között alakul. A megtorlást túlélő sértettek és az elkövetők közül ma már állítólag nem él senki. A hozzátartozókat és a szemtanúkat a félelem megtanította hallgatni, hiszen a szörnyű események után az elkövetők bántódás nélkül élhették mindennapjaikat. A megkérdezett adatközlők is csak név nélkül voltak hajlandók nyilatkozni Adán és Moholon is. Az összefoglaló írásban az általuk elmondottakra, a köztudatban ma is élő történtekre, valamint azokra a publikációkra hagyatkozunk, amelyek Matuska Márton (A megtorlás napjai) és Mészáros Sándor (Holttá nyilvánítva – Délvidéki magyar fátum 1944 – 45) tollából jelentek meg.
Az életmentő híd
Adán Gere Vince katolikus plébános leleményén és a kommunisták tettre készségén múlt, hogy „mindössze” tizenkilenc embert lőttek a Tiszába. Adán állítólag mindössze egy szerbet ítéltek el a háború alatt. A magyar hatóságok egyébként mintegy hatvan ember felett ítélkeztek 1941 és 1944 között, közülük 20-an elvesztek a fronton, mert munkaszolgálatosként aknamezőre terelték őket, illetve két személyt Adán végezték ki. Ezek az emberek azonban szinte kivétel nélkül kommunisták voltak és magyarok.
Gere Vince plébános zseniális ötlettel rukkolt elő, hogy a megtorlásától megmentse a helybeli magyarokat. Felajánlotta a munkaerőnek és az építőanyagnak szűkében lévő illetékes szovjet tábornoknak, hogy kétezer adai magyarral heteken belül megépít egy a pontonhidat a Tiszán, a mai kompjárásnál, ha a szovjet parancsnokság jótáll az emberek élet- és vagyonbiztonságáért. Október 8-át követő harmadik napon megkezdődött a hídépítés, amelyben a 18 és 60 év között férfilakosság vett részt. A híd november 1-jére elkészült. Időközben, október folyamán megalakult Adán a 16-18 tagú vérbíróság, amelynek tagjai között nem voltak magyarok. Az önjelölt hatalom képviselői az egykori rendőrség épületében, a mai könyvtár helyén álló épületbe gyűjtötték össze a magyarokat, mintegy húsz-egynéhány főt. Az összegyűjtött személyek egy része a magyar közigazgatásban töltött be valamilyen tisztséget. Volt olyan, aki személyes sérelem miatt került oda, vagy csak azért, mert az egyik ünnepségen vitte a magyar zászlót. Az áldozatokat megverték és megkínozták. Az elhurcoltak között volt olyan, aki kiszabadult, de a többséget kivégezték. Tizenkilenc férfit a Tiszába lőttek az adai strand és a sódertelep közötti részen. A helybeliek szerint a kommunistáknak, köztük Sterbik Sándornak köszönhető, hogy a vérbíróság ténykedését leállították, és rendeződött a helyzet.
Kivégzés előtti borotválás
Moholon a helybeli adatközlők szerint kivégzések 1944. október 8-tól egészen 1945 elejéig zajlottak. Az áldozatok száma több százra tehető, hogy pontosan mennyi, az talán soha nem fog kiderülni. Jórészt férfiakat végeztek ki, de akadtak az áldozatok között nők is. A kivégzettek kezeit dróttal összekötözték, egy részüket a Tiszába lőtték a kompról, más részüket a falu déli végén lévő gátőrházzal átellenben, a töltés és Tisza közötti területen (a vízmérce környékén) lévő egykori füzesben végezték ki, és temették tömegsírba, valamint Osztrova mellett lévő Disznóhát homokbányáiba. Ezek a feltételezett tömegsírok, amelyekről a köztudat megemlékezik, de szinte senki nem tudja, hogy pontosan hol találhatók. A feltételezett területet ma sűrű erdő borítja, ezért ezek felkutatása nehéz feladatnak tűnik.
Mészáros Sándor írása szerint Moholon az új hatalom csak 1944. október 14-én alakult meg. Az idők szellemének megfelelően nem volt köztük egyetlen magyar sem. Ezt követően elszabadult a pokol, ami tömeges kivégzésekbe torkollott. Az adatközlők szerint a falubeli szerbek egy része ellenezte a magyarok elleni erőszakot, és jó néhányan nekik köszönhették az életüket, mivel figyelmeztették őket a veszélyre, vagy kimentették a gyűjtőhelyekről, illetve egyeseket elbújtattak. Ezekben a napokban a helybeli népőrség fegyveres tagjai tömegesen fogdosták össze az embereket Moholon, illetve a községhez tartozó tanyacsoportokban, köztük Völgyparton (Obornjača). A legtöbbjük az egykori tűzoltó laktanyába került, amelynek helyén ma a kultúrotthon áll. Ugyanitt hirdettek ítéletet felettük fogva tartóik, akik az egykori zárda, a mai általános iskola épületében üléseztek. Mészáros Sándor szerint az emberek sorsáról hatalmaskodó személyek döntöttek minden formai eljárás nélkül. A szerencsétlen embereket ezután az úgynevezett Hármasiskolába kísérték. Ez az épület a katolikus templom szomszédságában ma is áll. Innen vitték az embereket a vesztőhelyre. A kivégzések több hullámban zajlottak, kivétel nélkül éjszaka. A helybeliek szerint a legtömegesebb kivégzésre november 11-én került sor, Mészáros szerint november 8-án. Akit a Népfelszabadító Bizottság Zentára küldött bizalmas jelentésére hivatkozva állítja, hogy 118 embert végeztek ki, köztük 9 nőt, legtöbbjük kiskorú volt. A kivégzettek között volt Varga Lajos plébános is. A szerző megemlíti azt is, hogy a listán szereplők háborús bűnösként vannak feltüntetve, bár közülük csak hárman szerepelnek a vajdasági háborús bűnösök listáján vélt vagy valós bűnök miatt.
A helybeliek szerint a legtömegesebb kivégzést egy különös esemény előzte meg. Előző nap a Hármasiskolába rendelték a falu összes borbélyát segédestől, hogy borotválják meg az embereket. Ez állítólag egész nap zajlott.
A köztudat szerint a moholi vérengzéseknek egy Zomborból érkezett partizán tiszt érkezése vetett véget.
A II. világháború polgári áldozatainak feszületet és emléktáblát emeltek a moholi katolikus temetőben. Az emléktáblán valamivel több mint 150 név áll, a lista azonban hiányos, mert állítólag sokan nem merték felvésetni családtagjuk nevét, illetve nem tudtak az emlékműállításról. A hozzátartozók minden novemberben ennél az emlékműnél róják le kegyeletüket az áldozatok előtt.
